2222 · DITKE (Csőrsz Edit)
A hálózat morajlása
A beomlott falrész árnyékában a csendet egy távoli, szabálytalan zúgás törte meg. Először alig hallhatóan, aztán egyre erősödve morajlott át a falakon, mintha maga a kolónia lélegezne nehézkesen, vonaglana a teher alatt. Alinda ösztönösen közelebb húzódott L656-hoz, a fiú karja válaszul szorosan köré fonódott. A zúgás néha akadozott, mintha egy pillanatra minden energia elapadna, majd sziszegve tért vissza, vibrálva a levegőben. Ez a hang volt a kolónia örök kísérője, a pedálos dinamók és a túlhajszolt hálózat állandó szimfóniája, de itt, a mélyben, fenyegetőbben hatott.
„A hálózat,” sziszegte L656, hangja feszült volt. „Megint. Mindig ez van. Azt hiszik, nem érezzük? Nem veszik észre, hogy már a falak is remegnek?”
Alinda élesen kapta el a levegőt. „Ennyi embert ellátni… nem csoda. De azt az öregembert hagyni…” Nem fejezte be a mondatot. A halott képétől még mindig gyomra görcsbe rándult. A zúgás most felerősödött, a fejük felett futó kábelek is mintha rezonáltak volna a terheléstől. Egy pillanatra a lámpa fénye is megremegett, villódzott, majd stabilizálódott.
„Vagy csak nem érdekli őket, ha valaki elakad a sötétben,” folytatta L656, hangjában keserűség. „Ha a rendszer nem érzékeli, akkor nem is létezik. Akkor csak egy zavar a hálózatban, amit majd helyreállítanak.”
Alinda dühös pillantást vetett rá. „Mi sem létezünk igazán, ugye? Csak számok, akik energiát termelnek. A nagymama mesélte… volt idő, mikor az emberek nem a falak között éltek.” A szabad emlékek most még élesebben mardosták, kegyetlen kontrasztban azzal a nyers valósággal, amit épp felfedeztek. A halál szaga még mindig ott volt a levegőben, mint egy figyelmeztetés. A hálózat zaja pedig a rendszer gyengeségét harsogta.
„Menjünk. Ez a zaj… túl veszélyes itt maradni,” L656 megragadta a karját. A zaj mintha felhívná rájuk a figyelmet, mintha maga a kolónia jelezné, hogy valami nem stimmel a mélyben. Még mélyebbre hatoltak az elfeledett járatokba, ahol a zaj még tompább volt, de a hálózat lüktetése mégis áthatott mindent, egy soha véget nem érő, túlterhelt szívdobogásként.
„A hálózat,” sziszegte L656, hangja feszült volt. „Megint. Mindig ez van. Azt hiszik, nem érezzük? Nem veszik észre, hogy már a falak is remegnek?”
Alinda élesen kapta el a levegőt. „Ennyi embert ellátni… nem csoda. De azt az öregembert hagyni…” Nem fejezte be a mondatot. A halott képétől még mindig gyomra görcsbe rándult. A zúgás most felerősödött, a fejük felett futó kábelek is mintha rezonáltak volna a terheléstől. Egy pillanatra a lámpa fénye is megremegett, villódzott, majd stabilizálódott.
„Vagy csak nem érdekli őket, ha valaki elakad a sötétben,” folytatta L656, hangjában keserűség. „Ha a rendszer nem érzékeli, akkor nem is létezik. Akkor csak egy zavar a hálózatban, amit majd helyreállítanak.”
Alinda dühös pillantást vetett rá. „Mi sem létezünk igazán, ugye? Csak számok, akik energiát termelnek. A nagymama mesélte… volt idő, mikor az emberek nem a falak között éltek.” A szabad emlékek most még élesebben mardosták, kegyetlen kontrasztban azzal a nyers valósággal, amit épp felfedeztek. A halál szaga még mindig ott volt a levegőben, mint egy figyelmeztetés. A hálózat zaja pedig a rendszer gyengeségét harsogta.
„Menjünk. Ez a zaj… túl veszélyes itt maradni,” L656 megragadta a karját. A zaj mintha felhívná rájuk a figyelmet, mintha maga a kolónia jelezné, hogy valami nem stimmel a mélyben. Még mélyebbre hatoltak az elfeledett járatokba, ahol a zaj még tompább volt, de a hálózat lüktetése mégis áthatott mindent, egy soha véget nem érő, túlterhelt szívdobogásként.
Ebben a részben
Szereplők
—
Helyszín
—
Előző jelenet szereplői
- alinda
- egy-oregember
- l656
Részvétel
A műveletekhez regisztrálj vagy lépj be — a ponttáblán látod, miért jár pont.