Az elfeledett fény joga

A sziszegő gőzfelhő átvágta a folyosó homályát, de Alinda ügyes mozdulattal rászorította a szigetelőkarimát a szétpattant szelepre. Gábor bácsi rekedten köhögve dőlt a fémfalnak, miközben a gőz nyomása lassan alábbhagyott. A szétoszló fátyol mögül azonban éles, nehéz léptek zaja bontakozott ki: Kovács lépett elő a homályból, arca vöröslött a méregtől a túlterhelési riasztás miatt.
– Pazarlás! Felelőtlen banda! – csattant fel Kovács, durván félrelökve a még meleg csöveket. – Egyetlen rossz mozdulat, és az egész L-szektor sötétségbe borul! Miből gondoljátok, hogy jár nektek a pótfűtés meg a plusz energia?
A Nagymama lassan kilépett a Tizennégyes fülke ajtaján, és emelt fővel nézett a dühös műszakvezetőre. Hangjában nem félelem, hanem csendes, meleg méltóság csengése lakozott.
– Nem puszta wattokat kérünk, Kovács – mondta szilárdan az idős asszony. – Az embernek szüksége van a melegre. Elfelejtetted már? Mindannyian a napfény örökösei vagyunk, nem pedig a generátorok névtelen alkatrészei. Jussunk van a fényhez, még ha le is zártátok a felszínt.
Kovács megmarkolta a csavarkulcsot, tekintete vágott, mint a hideg acél.
– A napfény a múlté! Nincs több jussotok hozzá, mint a rozsdás pedáloknak! Az Őrszemek nem tűrik az ilyen beszédet.
Alinda megszorította a Nagymama kezét, miközben a járat sötétjéből János riadt, szaporán lüktető árnyéka figyelte őket. A feszültség szikrázott a szűk folyosón.