Az elfeledett égbolt öröksége

Alinda óvatosan átpréselte magát a résen, a fülke hideg, ózonszagú levegője azonnal megcsapta az arcát. János szorosan követte, kezében még mindig ott volt a megkopott csavarhúzó, mint egyetlen fizikai védelme a digitális elnyomással szemben. A kékes derengésben a lány szemei a villódzó adatsorokra tapadtak. Ott állt feketén-fehéren a rideg valóság, ami 2050 óta, generációról generációra lassan felemésztette a családját. Több mint másfél évszázada zárták be az első ősöket ezekbe a fémkaptárakba, és azóta a szabad égbolt melegét felváltotta a generátorok monoton zúgása. A nagymama történetei a régi, fák alatti sétákról és az első, szabadon megélt szerelmekről most nem csupán meséknek tűntek, hanem egy elveszett világ utolsó bizonyítékainak.
„Meg kell változtatnunk a terhelési mutatókat,” suttogta János, miközben a konzolhoz lépett. Ujjai gyorsan táncoltak a billentyűzeten, megpróbálva átírni Kovács és az L656-os kódú lakó értékeit, hogy csökkentse a rájuk nehezedő halálos nyomást. János arca feszült volt a koncentrációtól, de amikor Alindára nézett, a tekintetében ott vibrált az a mély, szavak nélküli ragaszkodás, ami melegen tartotta a lány lelkét ebben a fagyos világban. Nemcsak túlélők voltak a csatornák mélyén; egymás emberi mivoltának őrzői is.
Egy hirtelen vörös villanás a monitor sarkában jelezte, hogy a rendszer észlelte az illetéktelen beavatkozást. A közeli járatok felől fémes kattanás hallatszott, az Őrszemek hálózata reagált a fluktuációra. János megragadta Alinda kezét, és a fülke túlsó végében lévő, a generátoregység felé vezető nehéz acélajtó felé rántotta. Nincs visszaút a szellőzőbe; csak előre mehettek a dübörgő gépek sötétjébe.