A vörös zóna árnyéka

A nehéz acélajtó dörrenve záródott mögöttük, kizárva a folyosó vörös riasztófényeit, de a generátoregység fülsiketítő, mély moraja azonnal rátelepedett a tüdőjükre. A levegő forró volt, olaj- és égett fém szagú. Alinda a falnak dőlt, a torkában lüktetett a félelem, ami hirtelen fojtogató haraggá csapott át. Jánosra nézett, aki a sötétben, a vibráló elektromos ívek fényében próbálta reteszelni a zárat.
– Miért az ő kódját kerested ott bent? – sziszegte Alinda, hangjában vádaskodással. – Kovácsét és az L656-ost. A nagymamám szektorát. Honnan ismered őt egyáltalán?
János megdermedt, keze a reteszen maradt. A G534-es számsor a zubbonya nyakán kéken derengett a generátorok szórt fényében. Alinda pontosan tudta a választ, mégis hallani akarta. A nagymama otthoni, halk szavai jutottak eszébe, aki mindig óva intette őt ettől a férfitól, azt hazudva, hogy a szabályok szerint az ilyen kapcsolatok csak pusztulást hoznak. De a lány látta a nagyszülő tekintetét, amikor János elhaladt a pedálok mellett.
– Mert ő az egyetlen, aki még emlékszik arra, mi az az ember – fordult meg János, arca feszült volt a dühös tehetetlenségtől. – Elutasít engem, mert fél a rendszer büntetésétől, mert a törvény szerint nekünk már nem szabadna éreznünk semmit. De én nem hagyom, hogy energiává darálják őt is, mint a többieket!
– A családom a ti titkaitok miatt fog elpusztulni! – vágta rá Alinda, és egy lépést tett felé, ökleit összeszorítva. – A nagymama makacssága és a te őrültséged fog minket is megölni! Most is miattad vagyunk itt, a halál torkában!
A padló megremegett alattuk, ahogy a túlterhelt hálózat újabb energiahullámot szívott el a fülkékből. A fejük feletti gőzcsőből éles füttyel csapott ki a túlhevített gőz, jelezve, hogy az Őrszemek már a generátorház elosztóit vizsgálják.