A csapágygolyó melege

János nem várt a válaszra. Amikor a fejük feletti gőzcsőből kicsapó forró pára eltakarta őket a belépő Őrszemek elől, a férfi hirtelen megragadta Alinda csuklóját. Nem durván, inkább azzal a magabiztos gyengédséggel, amit a lány eddig csak a nagymama régi, suttogott meséiben hallott az igazi emberekről. János egy rozsdás, sárgaréz kézikereket rántott meg a falon. A generátor gépterme mögött egy keskeny, sötét mászóakna nyílt meg, amiről a kolónia mérnökei már évtizedekkel ezelőtt elfeledkeztek.
– Gyorsan, bújj be! – suttogta János, miközben feszülten figyelte az ajtó felé közeledő, ritmikus fémzajokat. – A nagymamád mutatta ezt az utat még régen. Ő sem akarta, hogy a gépek darálójába kerüljünk. Akkor még más idők jártak.
Alinda habozott, de a folyosóról beszűrődő vörös fények és az Őrszemek közeledő, hideg letapogatói nem hagytak választást. Becsúszott a szűk járatba, János pedig közvetlenül mögötte zárta le a nehéz fedelet. A sötétben, a por és a régi idők melegének szagában a lány szíve vadul vert. János előhúzott a zsebéből egy apró, kopott fémgolyót – egy régi csapágyat, amit a nagymama adott neki kabalának még a nagy leállás előtt.
– Nem ellenség vagyok, Alinda – mondta halkan, miközben a fejük felett az Őrszemek fém lábai nehezen koppantak a generátor rácsain. – A nagymamád azért rejtőzködik a szabályok mögé, mert fél. De a szíve még mindig a régi világ ritmusára dobog. És az enyém is.
A lány dühös arca a sötétben lassan felengedett. János szemeiben nem a kolónia gépies ridegségét látta, hanem valami olyasmit, amit eddig csak a tiltott könyvek lapjain olvasott: makacs, meleg reményt.