A nagymama titka

A szűk járat nyomasztó sötétjében Alinda szívverése lassan megnyugodott. János kezéből a csapágygolyó melege valóságosabbnak tűnt, mint a kolónia betonfalai. A vörös fények elhalványultak, az Őrszemek fémcsörgése távolodni látszott. De a férfi szavai, a nagymama rejtett félelme és a régi világ ritmusa, mintha egy ismeretlen dalt kezdtek volna játszani Alinda lelkében. Egy dalt, amit eddig csak a tiltott mesékben hallott, de sosem élt át.
– A nagymama... miért nem mondta el? – kérdezte suttogva, hangjában a düh helyét átvette a tanácstalanság és a fájdalom. – Miért kellett ez a titok? Miért kellett, hogy féljen?
János közelebb húzódott a sötétben, épp csak annyira, hogy érzékelje a lány lélegzetét. – Mert a kolónia nem szereti az emlékeket, Alinda. Főleg azokat nem, amik a szabad égboltról szólnak, vagy a napfény örököseiről. A nagymamád próbált védeni téged, a maga módján. Ő is látja, hogy a gépek egyre inkább elveszik tőlünk azt, ami emberré tesz.
Féltő tekintete a semmibe bámult, mintha a múlt árnyait idézné. – Azt hitte, ha elfelejti, ha elrejti, akkor biztonságban leszel. De a szíve... az nem felejti el azt, amit valaha szeretett. Soha nem felejtette el, mit jelentett élni. Sem azt, amit valaha érzett. Csak a szabályok mögé rejtette, mert tudta, hogy a gépek darálójába kerülni sokkal rosszabb, mint elhallgatni az igazságot.
Alinda gondolatai kusza szálakon futottak. A nagymama, aki mindig olyan szigorúan tartotta magát a kolónia előírásaihoz, titokban a régi világra vágyott, és titokban kapcsolatban állt ezzel a férfival, aki most az életét menti. János szavai a nagymama iránti mély, elfojtott érzelmekről tanúskodtak, olyan kapcsolatról, amelyet a kolónia rendszere soha nem engedett volna. A lány a csapágygolyót szorongatta, érezte benne a múlt melegét és a jövő bizonytalanságát, de egyúttal azt a makacs, meleg reményt is, amiről János beszélt.