A kódolt méltóság

Alinda ujjai óvatosan megérintették a rácsot. A fém forró volt, lüktetett a mögötte futó nagyfeszültségű kábelek rezonanciájától. János odacsúszott mellé, és zsebéből előhúzott egy megkopott csavarhúzót – egy tiltott eszközt, amit még a karbantartó műszakból csempészett ki. Nem beszéltek; a felesleges hang halálos ítélet lett volna ebben a magasságban, ahol a falak minden rezgést közvetítettek az Őrszemek hálózata felé.
A rács csikordulva engedett egy centimétert. A résen át beáramló kékes derengés megvilágította a Fülke-14 belsejét. Nem egy üres raktár volt ez, hanem egy elosztócsomópont. Alinda lélegzete elakadt, amikor meglátta a falra rögzített monitorokat. A kijelzőkön nevek helyett csak kódok villogtak, köztük Kovácsé és a szomszédos L656-osé is. Mellettük sárga és vörös sávok jelezték a pulzusszámot, a leadott wattokat, a megmaradt életerőt.
„Nézd” – suttogta János, hangja alig volt több egy fuvallatnál.
A képernyőn egy diagram mutatta, hogyan alakul át a fizikai test energiává a napi tizennégy órás pedálozás során. Ez volt a válasz a nagymama kérdésére. Nem maradt más az emberből, csak egy mérhető feszültségérték a központi generátorban. Alinda szíve összeszorult a félelemtől és a dühtől. Ha elkapják őket, az ő nevük is eltűnik, és csak egy villódzó számsor marad a kék fényben. De a lány dacosan megrázta a fejét: amíg emlékezik a nagymama szavaira, addig nem csupán alkatrész. János rászorított a kezére, jelezve, hogy a rács teljesen szabaddá vált. Be kellett lépniük a fülkébe.