Az elcsalt wattok súlya

A tizenkettes pad hajtókarja könyörtelenül nehezedett Alinda combjaira. A lány tüdeje égett, a verejték vakító sós sávokat mart az arcára, miközben a saját ritmusa felett pörgette a tengelyt, hogy átvegye a nagymama elmaradt wattjait. A közelben álló Őrszem-3 optikája még mindig vörösen izzott a füstös félhomályban, mint egy hűvös, áramköri ítélet.
Ekkor a szomszédos pad felől éles fémes kattanás hallatszott. János-g534 nem nézett Alindára, arcát a nyirkos fal felé fordította, de a vállizmai megfeszültek. A láncáttételt egyetlen gyors, álcázott mozdulattal feljebb kapcsolta. A tizenkettes pad wattmérőjén a terhelést jelző oszlop hirtelen megreccsent, majd lejjebb ugrott.
– Mit csinálsz? – suttogta Alinda zihálva.
– Hajts – felelte János-g534 szaggatottan, szemeit lehunyva a megnövekedett ellenállás alatt. – A gép nem látja, ki teker. Csak a számlálót nézi.
A nagymama remegő kézzel nyúlt Alinda karja felé, de a lány szorosan a fogantyúba kapaszkodott. János teste megremegett a dupla terheléstől, mégis tartotta a nyolcvannégyes fordulatszámot. A csarnokban a gépek nem ismerték a kegyelmet, a rendszer csak kalóriát és leadott energiát számolt. Mégis, ebben az áttolt harminc wattban, a veszély névtelen vállalásában ott lakozott valami, amit a kolónia egyetlen szenzora sem tudott mészbe fojtani: az emberi mivolt utolsó tartaléka.