A zsilip mögötti tekintet

A pedálok hűvös féme mélyen bevágott Alinda talpába, ahogy a lány egymaga pörgette tovább mindkét hajtókart. A tüdeje égett, a vér lüktetett a halántékában, de a zöld jelzés nem aludt ki: sikerült tehermentesítenie a nagymamát. Az öregasszony reszkető kézzel törölte le a homlokáról az izzadságot, sárgás tekintetében hálás, mégis riadt tehetetlenség bujkált. Ebben a szűk fülkében a puszta túlélés nem gépies számítás volt csupán, hanem a test végső határainak kiterjesztése – az emberség ritka, fájdalmas bizonyítéka.
Őrszem-3 hűvös, szaggatott mozdulatokkal fordította feléjük az optikai szenzorát. A gép nem érzékelt áldozathozatalt, csak a stabilizálódott energiatermelést rögzítette a belső naplójába. Néhány lépéssel odébb haladt a keskeny szervizfolyosón, léptei fémesen kongtak a vizes betonlapon. A feszültség lassanként csillapodott, de a levegőben továbbra is ott terjengett az ózon és a félelem nehéz szaga.
Ekkor a szektor bejárata felől tompa csikordulással nyúlt el a zsilipajtó. A folyosó végén új lakó lépett a csarnok szürkeségébe: egy megtört tartású, vékony alak, akit a rendezők az üresen maradt tizenhármas fülke felé tereltek. A kolónia szigorú napirendje nem állt meg, a hiányokat azonnal pótolni kellett.
János a szomszédos pult mögül egyetlen halk, mégis sokatmondó pillantást vetett Alindára. A fiú kezében megfeszültek az izmok, ahogy a saját tengelyét nyomta, de a tekintetében ott rejtőzött a csöndes, megbonthatatlan kötődés. Abban a nyers, gépek uralta térben ez a tiszta figyelem jelentette az egyetlen kapaszkodót, ami megakadályozta, hogy teljesen alkatrésszé váljanak.