A holtpont ára

Az őrszem szürke páncéljának fémes csikordulása lassan elenyészett a folyosó homályában. A tizenkettes pad feletti visszajelző fény megállapodott a szikár zöldön, de a levegőben bent rekedt a megfeszített izmok sós szaga. Alinda mellkasa gyorsan emelkedett, ujjai még mindig fehérre fehéredve szorították a hajtókar hideg fogantyúját.
– Ezt nem csinálhatod legközelebb – szólalt meg János a szomszédos generátoregység árnyékából. Lépte csendes volt, tekintetében fojtott riadalom bujkált. – Ha az AI kiértékeli a watt-többletet, azonnal átcsoportosítanak. Mi lesz veled, ha a nehézszektorba kerülsz? Ott nincsenek pihenőváltások.
– Nem hagyhattam, hogy összeroppanjon – vágott közbe Alinda, s a nagymamájára pillantott, aki szótlanul törölgette a rezes izzadságot a nyakáról.
– Én leéltem az életemet, kislányom – szólalt meg az idős asszony, hangja száraz volt, mint a gépi gőz. – A kolónia nem megbocsát. Ha elégedetlenek a terheléseddel, a kiegészítő adagjaidat vonják meg. Jánosnak igaza van. Nem áldozhatod fel magad egy öregasszony hiábavaló perceiért.
János közelebb lépett, keze egy pillanatra megállt a fémváz szélén, alig pár centire Alinda reszkető ujjaitól. A lány sorsának bizonytalansága súlyosabb volt a termen átvonuló gőznél: ha a rendszer túlterhelést regisztrál nála, Alinda elveszíti a jelenlegi besorolását, és a köztük lévő törékeny kötelék végleg felbomlik.