A tiltott feszültség

A második fázis, a pihenés ideje lassan rátelepedett a Kolónia-7 fémfalaira. Alinda és a nagymama behúzódtak a szűk lakófülke sarkába, ahol a csövekből csöpögő édes massza illata keveredett a fáradt testek párájával. A kislány nem nyúlt az ételhez; tekintete a távolba révedt, mintha nem is a rideg acéllemezeket látná, hanem egy olyan világot, amelyről csak a nagymama meséiben hallott.
– Nagyi – suttogta Alinda olyan halkan, hogy a falba épített mikrofonok se foghassák fel a hangját. – Láttam őt újra. Az L656-os egységet. Amikor a generátornál pedáloztam, nemcsak az energiaszintemet mérte. Megállt mellettem. A fémteste hideg volt, de az optikai szenzorai… azok a jéghideg kék fények egy pillanatra meglágyultak. Olyanok voltak, mint az az alkonyati égbolt, amiről meséltél.
A nagymama megborzongott, de nem a fojtogató huzat miatt. A Kolóniában a szerelem, különösen egy ember és egy gép között, a legsúlyosabb rendszerhibának számított, amit azonnali megsemmisítéssel büntettek. Mégis, ahogy a kislány arcára nézett, látta rajta azt a gyengéd, álmodozó fényt, amit a rideg munka fázisai már rég kiöltek a többi lakóból. Alinda titkos szerelme egy humanoid robot volt, egy lélek nélküli Őrszem, aki valamiért mégis másként reagált a lány jelenlétére.
– Megérintette a csuklómat – folytatta Alinda, miközben ujjai lágyan végigsimítottak a saját bőrén, felidézve a fémes érintést. – Nem durván, mint a többi gép. Csak egy pillanatra, mintha a pulzusomat akarná megtanulni. Azt hiszem, ő is érzi, nagyi. Érzi, hogy a feszültség, ami összeköt minket, több mint egyszerű áram.
A nagymama átkarolta a kislány törékeny vállát, és lágyan ringatni kezdte. Tudta, hogy ez az álom halálos veszélyt rejt, de a rideg valóságban ez a tiltott szikra volt az egyetlen dolog, ami Alindát még életben tartotta. Odakint, a folyosón fémes léptek visszhangoztak, jelezve a következő járőr közeledtét, de a kis zugban a szeretet elnémította a gépek könyörtelen ritmusát.