Az elágazás döntése

Alinda megmarkolta az elszíneződött rézvezetéket, és óvatosan kúsztatta maga után a Nagymamát a szűk, elágazó csőjáratban. A porfátyol mögül hamarosan felbukkant János csontos, maszatos arca: a fiú egy lebontott ellenőrzőakna torkában kuporgott, tágra nyílt, rémült szemmel vizslatva a homályt. Kezében még ott szorongatta a nehéz szervizkulcsot, amivel a fűtéscsövet verte.
– Kovácsék lezárták a főnyomóvezetéket! – sziszegte János remegő hangon, miközben felsegítette a lányt a rozsdás rácsozatra. – Nem mehettek vissza az L-szektorba. Ha megtalálják a hiányzó neveket a műszakváltási íven, mindannyiótokat a dinamóterem alatti mélyszintre sorolnak át.
– Nem is megyünk vissza – felelte Alinda élesen, letörölve a port sajgó arcáról. – Apám térképe szerint ez a járat a régi szellőzőtoronyhoz vezet. Otthagyjuk ezt a gépezetet.
János megtorpant, hátrált egy lépést a szűk résben. Emberi mivoltuk nem a számozott cellákban és a napi watt-kvóták hajszolásában rejlett, hanem abban a döntésben, hogy mernek-e választani az ismeretlen szabadság és a biztonságos szolgaság között.
– A felszín fagyos, Alinda! Ott nincs masszaadagoló, nincs hálózat... odafent elpusztulunk!
– Itt meg lassan kiszívják a vérünket a generátorok – vágta rá Alinda, és dühösen megragadta a fiú csuklóját. – Nem sorszámok vagyunk, János. Ha most megfutamodsz, a gépek már el is vettek belőled mindent.
A Nagymama csendben félretolta őket, és határozottan rálépett az akna felfelé vezető létrájára. A csőfalon túl Kovács csizmáinak nehéz dübörgése már közvetlenül az akna bejárata felett visszhangzott.