A zsilip kerekénél

A létraszokok rozsdás fémje hidegen vágott a Nagymama tenyerébe, de az öregasszony megállás nélkül kapaszkodott felfelé a szűk, sötét kürtőben. János tekintete idegesen cikázott a lenti nyílás és Alinda szeme között; az aknából Kovács üvöltése hallatszott, ahogy L656-ot taszította maga előtt a szervizfolyosó porában.
– Megtaláljuk őket, te szerencsétlen! Zárd le az L-3-as elágazást! – dörögte Kovács hangja, szinte rezonálva a fémfalakon.
– Gyere, János! Nincs hova visszamenned! – Alinda megragadta a fiú vállát, és teljes erejével a létra felé tolta.
János nyelt egyet, majd rámarkolt a hideg vasfokra. A félelem, amely eddig megbénította, most nyers menekülési ösztönné torzult. Ahogy a fiú átlépte az akna peremét, Kovács nehéz léptei átlépték a lebontott rács szegélyét. A járőr zseblámpájának vakító fénykévéje bepásztázta a mélybe vezető nyílást, de a három alak már a csővezetékek védőhálóján túl kapaszkodott a feltekergő sötétségbe.
Fenn, a régi szellőzőtorony elágazásánál a levegő megváltozott. Nem volt már benne a fűtőművek jellegzetes, égvényes olajszaga, csupán valami idegen, szúrós hűvösség. A Nagymama megállt egy vastag, eljegesedett zsilipajtó előtt, amelynek kézikerekét vastag rozsdaréteg borította.
– Ez az a pont – suttogta a Nagymama, megérintve a fémlemezt. – Innen nincs visszaút a számlálók világába. Vagy emberek leszünk odafönt, vagy fagyott emlékek.
Alinda odalépett mellé, és János ingadozó tekintetét keresve rátette kezét a fagyos szerkezetre.