A vérvonal emléke

A szellőzőrács fémes csikordulással engedett a szervizkulcs feszítésének, s a keskeny nyíláson át hűvös, huzatos levegő csapott meg Alinda arcát. Gyors, határozott mozdulattal tuszkolta be a még mindig dühösen remegő Nagymamát a sötét járatba, majd maga is utánamászott, s visszahúzta a rácsot pontosan abban a pillanatban, amikor Kovács nehéz léptei végigdübörögtek a fülkesoron.
A szűk akna homályában a sziréna tompa, fuldokló zúgássá halkult. Alinda a sajgó arcához érintette hideg ujjait, de a fájdalom helyett most az ereiben lüktető lázadást érezte. A járat falát borító elavult vezetékek és a régi rézcsövek a kolónia legősibb rétegeibe vezettek – abba a világba, amelyről a szülei meséltek neki, mielőtt az L-szektor tisztogatásában végleg nyomuk veszett volna.
A családjából már csak a Nagymama maradt vele, s az a számtalan, titokban elsuttogott történet a felhőkről, a vakító napfényről és az igazi szélről. Alinda apja a generátorok alatti hálózatot térképezte fel éveken át, míg édesanyja a csövek rezgéseiből kódolt üzeneteket tanította meg neki. Nem a szolgaságra születtek: a vérükben hordozták a szabad ég emlékét, amit a kolónia vaspadjai sem tudtak teljesen kiverni belőlük.
– Apám nem azért áldozta fel magát, hogy mi egy életen át pedálokat hajtsunk a sötétben – suttogta Alinda a fojtogató port nyelve, miközben előremeredt a homályba. – A családi név nem sorszám. Van kiút a felszínre, és én megtalálom.
A Nagymama nem felelt, de görcsös szorítással kapta el a lány kezét. A csövek távoli, ritmikus lüktetése mögött Alinda már tisztán kivehette János sajátos, kétszer koppintott jelzését a közeli elágazás felől.