A pofon súlya

Alinda felpattant a fémágyról, hogy válaszoljon a csőre. Ujjai már a forró vaslemezt súrolták, de a Nagymama durván visszarántotta a lány karját. A fülke keskeny padlóján összefeszült a két test: az öregasszony görcsös szorítással, dühös elszántsággal igyekezett a sötét sarokba nyomni unokáját, miközben a folyosóról a páncélos járőrök fémes dübörgése közeledett.
– Megőrültél?! – sziszegte a Nagymama, szemeiben elfojtott rettegés és harag égve. – Ha meglátják, hogy jelelsz, azonnal a megsemmisítőbe visznek! János már eladta a saját bőrét, ne dobd utána a tiédet is!
– Ő nem adta el! – vágta rá Alinda hirtelen haraggal, kiszabadítva a csuklóját. Szavait elöntötte a lázadás indulata. – Te beszélsz mindig a régi világról meg a tartásról, de közben pontosan úgy gubbasztasz a sötétben, mint egy megrémült patkány! Hát ez a te nagy emberséged? Hogy némán várod a vágóhidat?
A pofon hirtelen csattant a szűk fülkében. A Nagymama keze remegett a levegőben, arca elfehéredett a döbbenettől és a saját meggondolatlan indulatától. Alinda megtántorodott, tenyerét a sajgó arcára tapasztotta, de szemeiből nem tűnt el a dacos tűz. A sziréna éles sípolása áthatolt a vékony válaszfalakon, s Kovács rekedt parancsa már a szomszédos fülkesor felől hallatszott.
– Bújj el! – suttogta a Nagymama megtörten, de Alinda hátat fordított neki. Megragadta a sarkon lévő szervizkulcsot a padlólemez alól, és a hátsó szellőzőrács felé nyúlt, hogy kiüsse a reteszt, mielőtt az őrszemek beérnek a kamrába.