Az éjszakai léptek

Alinda ujjai, bár reszkettek a hideg falon, mégis erőt merítettek a szomszédos szektorból érkező, alig hallható ritmusból. A nagymama szavai – a „néma összetartozás szikrája” – visszhangoztak benne. János önzetlensége, az öreg asszony bölcsessége, és a falon keresztül érzékelt üzenet mind egy irányba mutattak: létezik valami a kolónia kényszerein túl, valami, amiért érdemes kockáztatni.
A cella lassan visszanyerte megszokott, nyomasztó csendjét, amit csak a távoli generátorok monoton dörejje tört meg. A napirend szigorú rendje rájuk telepedett. Az étkezés időpontja, a pedálozás kötelező órái, a fények lekapcsolásának pillanata mind egy kíméletlen gépezet részei voltak, melyek az egyéni akarat legapróbb szikráját is igyekeztek elfojtani. Alinda azonban most másként érezte. A félelem, mely eddig megbénította, most üzemanyagként szolgált egy merész döntéshez.
Amikor a nagymama végül elaludt – légzése egyenletesebbé vált a szűkös fekhelyen –, Alinda óvatosan felemelkedett. Minden mozdulata számított. A cella fémajtaja előtt állt, és a fülkében kihelyezett monitor halvány fénye szűrődött be a réseken. A kolónia folyosói éjszaka még feszültebbnek tűntek, az Őrszemek járőrözése sűrűbbé vált. De Alinda nem habozott. Eszébe jutott János arca, a tekintete, mielőtt eltűnt. Tudta, hogy meg kell találnia, meg kell értenie, mi hajtja őt, és miért vállalta fel a kockázatot.
Óvatosan kinyitotta a cella ajtaját, amitől az alig hallható súrlódás élesebben rezonált a csendben, mint gondolta. A folyosó sötétebb volt, mint nappal, csak a távoli szektorok szabályos, kékes pulzálása adott némi tájékozódási pontot. Lába alatt a fémrácsok hűvösek voltak, minden lépése visszafojtott visszhangot vert. A célja világos volt: az L-lakó szektor. János ott lakott. Ott lehetett a válasz arra, hogyan lehet embernek maradni ebben a gépezetben.
Ahogy haladt az ismerős, mégis most fenyegetőbb folyosókon, a hideg verejték futott a hátán. A levegő ólomsúlyúvá vált. A távolból hirtelen éles, jellegzetes csikorgás hallatszott, majd egy mély, monoton zúgás. Két Őrszem közeledett, fényük áthatolt a félhomályon. Alinda azonnal a falhoz lapult, szívét a torkában érezve. Az L-szektor már karnyújtásnyira volt, de az út lezárult előtte.