A néma megértés — új hang

János halk léptekkel elenyészett a folyosó félhomályában, maga mögött hagyva a szűk cellát. Az ajtó fémes kattanása után a helyiségben megállt a levegő, mintha a kolónia állandó, gépies zakatolása is alábbhagyott volna egy rövid pillanatra. Alinda nem mozdult, csak a nagymamája megnyugvó, feszültségtől kiengedő kezeit figyelte, amelyeket az idős asszony lassan a térdére simított.
– Miért küldted el? – kérdezte Alinda halkan, és óvatosan közelebb lépett a szűkös fekhelyhez. – Ő csak segíteni akart nekünk.
A nagymama mélyet sóhajtott. Hangja most jóval lágyabb volt, mint amikor a férfihoz beszélt, felidézve azokat a régi meséket, amelyeket még a dédanyjától hallott a szelíd, szabad világról.
– Egy ember nem attól lesz ember, Alinda, hogy vakon elfogad minden segítséget – felelte csendesen, s megfogta a lány hideg ujjait. – Hanem attól, hogy vigyáz a másikra. János felvállalta a te mulasztásodat a rendszer előtt. Ez több, mint amit a kolónia merev napirendje valaha is megengedne tőlünk.
Alinda a cella hideg falához lépett, s megérintette a szomszédos szektor felé vezető panel szélét. A burkolat túloldaláról halkan visszhangzott a megszokott ritmus. Megértette, hogy a túlélésen túl létezik valami fontosabb is: a néma összetartozás szikrája.