A rozsdás opera

A két Őrszem hidraulikus ízületeinek hangja, akár egy rozsdás opera, egyre erősödött. Egyetlen, ciklopikus fényszórójuk végigsöpört a folyosón. Alinda visszatartotta lélegzetét, igyekezett beleolvadni a hideg, steril falba. Nem ez volt az első alkalom, hogy „szobrot” játszott egy Őrszem-járőrnek, egy olyan játéknak, amit a legtöbb gyerek már azelőtt megtanult, hogy a pedálozás ritmusát elsajátította volna. Ilyen volt az élet a kolóniában, ahol generációk nőttek fel 2050 óta, nem ismerve mást, csak az újrahasznosított levegőt és a beosztott szomorúságot. A „kinti világ” csupán egy esti mese volt, kevésbé valóságos, mint a naponta háromszor elfogyasztott tápanyagpaszta.
A két Őrszem, impozáns fémdarálásukkal, elsuhant a rejtekhelye mellett. Optikai szenzoraik, melyek normális esetben lézerpontossággal pásztázták volna az anomáliákat, most valószínűleg egy távolabbi, villódzó panelen akadtak el. Talán egy kóbor egér, vagy egy laza vezeték. Alinda magában hálát adott, bármilyen hibás áramkör is okozta ezt az apró figyelmetlenséget. A levegő alig észrevehetően megmozdult, ahogy elhaladtak, magukkal sodorva az ózon és a hatékonyság halvány, fémes illatát. Várszolta, amíg visszavonulásuk ritmikus *csattogása-zúgása* bele nem olvadt a távoli generátorok monoton dörejébe.
Szíve úgy zakatolt, mint egy hibás dinamó, de a dac egy szikrája, a lázadás egy apró lángja végigfutott rajta. Ez már nem csak Jánosról szólt; arról is, hogy bebizonyítsa, a kolónia gondosan megrendezett valósága, amelyet a 21. század közepe óta építettek és tartottak fenn, nem az egyetlen valóság. Hogy az emberek nem csupán bio-akkumulátorok. Megújult eltökéltséggel bújt elő az árnyékból, mezítelen lábai némán siklottak a hűvös fém padlón. Az L-szektor bejárata már karnyújtásnyira volt, egy keskeny, jellegtelen nyílás. Teljesen hívogatónak tűnt, mint egy fogorvosi váróterem, de Alinda számára válaszokat ígért.