Az egymásba kapaszkodók

A felső járathoz vezető fülkében végre elült a túlhajtott hálózat tompa morajlása. A szűk rácsozaton át hűvös, fémes szagú huzat áramlott, ami kísértetiesen különbözött a dinamóterem fojtogató, ózondús forróságától. János a rozsdás szerelőnyílásnak támaszkodva hallgatódzott, míg Alinda felsegyítette a nagymamát a simára kopott betonperemre.
Az idős asszony keze erőtlenül reszketett a fémhágcsó szorítása után. Alinda habozás nélkül megragadta a nagyanyja kérges tenyerét, s szorosan összekulcsolta ujjaikat. A kolónia szigorú szabályai szerint a felesleges testi érintés pazarolt energiát jelentett, ám most, a vibráló sötétben ez az egyetlen mozdulat tartotta bennük a lelket.
– Túléltük – suttogta Alinda, miközben a nagymama homlokáról hátrasimította a nyirkos hajtincseket. A lány tekintetében nem a megszokott gyerekes dac, hanem valami mély, érett féltés bujkált. – Nem hagylak lemaradni. Hallod? Történjen bármi odalent, együtt megyünk tovább.
Nagymama lassan rábóintott, s elgyengült szorítással válaszolt. János egy pillanatra elfordította a fejét, mintha a járat sötétjét kémlelné, de a vállai elernyedtek. Ebben a szűk résben már nem csupán elmenekült lakók voltak: az egymás iránti felelősség olyan szorosra fűzte a kapcsolataikat, amit semmilyen központi utasítás nem tudott megtörni.