A szürke massza megosztása

János nem időzött sokáig a megható pillanatnál: a kolónia belső szabályzata szerint a szentimentalizmus pontosan nulla wattstabilitást eredményezett, a szentimentális szökevény pedig a leggyorsabb út a selejtezőbe. Kihalászott a zubbonya belső zsebéből egy kissé megnyomorgatott, gumiszerű szintetikus vitaminrudat, amit eddig féltve őrzött a szektorfelelősök árgus szeme elől.
– Ha még két percig így szorongatjátok egymás kezét, a megnövekedett testhőtök beindítja a mennyezeti hőérzékelőt – jegyezte meg fanyar mosollyal, miközben határozott mozdulattal kettétörte a szürkés masszát, s a nagyobbik felét Nagymamának nyújtotta. – Egyébként meg az öregasszonynak jobb a tartása, mint a C-szektor pedálfelelősének egy dupla műszak után.
Alinda átvette a falatot, de a tekintetét nem vette le a férfiról. A száraz massza íze leginkább a porrá őrölt kartondobozra emlékeztetett némi műanyag-utóízzel, mégis, ebben a sután megosztott ételben volt valami példátlan. A kolónia falai között az ember kizárólag addig számított hasznos tényezőnek, amíg a pedálokat taposta. Most viszont, ott a sötét járat mélyén, a tiltások ellenére telt meg tartalommal a szövetségük.
– Na, gyerünk, mielőtt a huzat kiszívja a maradék melegünket is – mordult fel János, és elindult a szűk alagút kanyarulata felé. – A csövek mentén eljuthatunk a szervizakna alsó kanyarjáig. De ha valaki lemarad, én nem cipelem: a hátam nem része a koloniális ingyentaxinak.
Alinda összevigyorgott a nagymamával. A morcos megjegyzés mögött megbúvó féltés többet ért minden hivatalos ígéretnél.