2222 · Darnay Merse
Az Egyetlen Pillanat
A kolónia csendjét, amit csak a távoli generátorok monoton dörejje tört meg, Alinda szívverése most valósággal felgyorsította. A Nagymama szavai – „egy mikro-pillanat” – visszhangoztak a fejében, azonnal cselekvést sürgetve. Nem volt idejük mérlegelni, vitatkozni, még csak lélegezni sem igazán. Az ablakrésen át beszűrődő, alig érzékelhető szürkeség jelezte, hogy a hajnal közeledik. Hamarosan beindul a megszokott rutin, az Őrszemek váltása már a küszöbön állt. Az egyetlen esélyük a rendszer ezen apró, remélhetőleg még létező hibájában rejlett.
Alinda a Nagymamára nézett, aki egy pillanatra lehunyta a szemét, mintha a múltból próbálna erőt meríteni. Az Új Lakó tekintete is rá szegeződött, kérdőn és reménykedve egyszerre. A lány tudta, hogy a döntés az övé. Nem volt szó, ami leírta volna a félelmet, de a bátorság szikrája lángra lobbant benne. „Most” – gondolta, és szinte érezte, ahogy a kolónia által rájuk kényszerített tehetetlenség gúzsát lerázza magáról. Ez a pillanat volt az emberi akarat megnyilvánulása, a vágy, hogy ne csak egy fogaskerék legyenek a gépezetben.
A Nagymama bólintott, mintha olvasott volna Alinda gondolataiban. A kézfejét gyengéden az Új Lakó karjára tette, csendben erőt adva neki. A rozsdás fémdarab, amit a Nagymama szorított, mintha egy talizmán lett volna, egy kapcsolat a régmúlt idők leleményességéhez. Ez a tárgy, bár jelentéktelennek tűnt, egy olyan kor emléke volt, amikor az ember még megtalálta a réseket, ahol a szellem még nem tört meg, és a szabadság vágya erősebb volt a rendszernél.
Alinda lassan, hangtalanul megindult a szekrényajtó felé. Minden izma megfeszült, készen állt a robbanásra. Az Őrszem szenzorja még mindig lustán pislákolt, a sárga fény most valahogy gúnyosabbnak tűnt. El kellett érniük az átjárót, mielőtt a „mikro-pillanat” elmúlt volna, mielőtt a rendszer újra tökéletessé vált volna. Ez volt az a választóvonal, ahol az emberi lelemény és a gépies rend fenyegetően találkozott. A Nagymama Jánosról szóló történetei, a kibúvók létezése, mind azt suttogták, hogy van remény. De a reménynek most cselekvéssé kellett válnia.
Az Új Lakó Alinda mögé kúszott, mozdulatai szokatlanul könnyedek és csendesek voltak. Fémes teste most nem csikorgott, mintha ő maga is tudta volna a tétet. A kolónia napirendjének közelgő lüktetése nyomta őket, de ez a nyomás most inkább erőt adott, semmint lebénította volna őket. A folyosó egyelőre üresnek tetszett, de a levegőben vibrált a fenyegetés.
Alinda mélyet lélegzett, amennyire a szűk hely engedte. A „hogy-lesz-az-ember” kérdése nem elméleti síkon lebegett többé. Itt volt, a kezükben, a lábaikban, abban a csendes, elszánt elhatározásban, hogy megpróbálják. Abban a pillanatban, amikor az ajtó résnyire kinyílt, a Nagymama utolsó, suttogott szavai szálltak feléjük, alig hallhatóan: „János mondta… az ember sosem adja fel a szabadságot. Csak elfelejti, hogy létezik.”
Alinda a Nagymamára nézett, aki egy pillanatra lehunyta a szemét, mintha a múltból próbálna erőt meríteni. Az Új Lakó tekintete is rá szegeződött, kérdőn és reménykedve egyszerre. A lány tudta, hogy a döntés az övé. Nem volt szó, ami leírta volna a félelmet, de a bátorság szikrája lángra lobbant benne. „Most” – gondolta, és szinte érezte, ahogy a kolónia által rájuk kényszerített tehetetlenség gúzsát lerázza magáról. Ez a pillanat volt az emberi akarat megnyilvánulása, a vágy, hogy ne csak egy fogaskerék legyenek a gépezetben.
A Nagymama bólintott, mintha olvasott volna Alinda gondolataiban. A kézfejét gyengéden az Új Lakó karjára tette, csendben erőt adva neki. A rozsdás fémdarab, amit a Nagymama szorított, mintha egy talizmán lett volna, egy kapcsolat a régmúlt idők leleményességéhez. Ez a tárgy, bár jelentéktelennek tűnt, egy olyan kor emléke volt, amikor az ember még megtalálta a réseket, ahol a szellem még nem tört meg, és a szabadság vágya erősebb volt a rendszernél.
Alinda lassan, hangtalanul megindult a szekrényajtó felé. Minden izma megfeszült, készen állt a robbanásra. Az Őrszem szenzorja még mindig lustán pislákolt, a sárga fény most valahogy gúnyosabbnak tűnt. El kellett érniük az átjárót, mielőtt a „mikro-pillanat” elmúlt volna, mielőtt a rendszer újra tökéletessé vált volna. Ez volt az a választóvonal, ahol az emberi lelemény és a gépies rend fenyegetően találkozott. A Nagymama Jánosról szóló történetei, a kibúvók létezése, mind azt suttogták, hogy van remény. De a reménynek most cselekvéssé kellett válnia.
Az Új Lakó Alinda mögé kúszott, mozdulatai szokatlanul könnyedek és csendesek voltak. Fémes teste most nem csikorgott, mintha ő maga is tudta volna a tétet. A kolónia napirendjének közelgő lüktetése nyomta őket, de ez a nyomás most inkább erőt adott, semmint lebénította volna őket. A folyosó egyelőre üresnek tetszett, de a levegőben vibrált a fenyegetés.
Alinda mélyet lélegzett, amennyire a szűk hely engedte. A „hogy-lesz-az-ember” kérdése nem elméleti síkon lebegett többé. Itt volt, a kezükben, a lábaikban, abban a csendes, elszánt elhatározásban, hogy megpróbálják. Abban a pillanatban, amikor az ajtó résnyire kinyílt, a Nagymama utolsó, suttogott szavai szálltak feléjük, alig hallhatóan: „János mondta… az ember sosem adja fel a szabadságot. Csak elfelejti, hogy létezik.”
Ebben a részben
Szereplők
- alinda
- az-uj-lako
- nagymama
- orszemb
Helyszín
- c-szektor
- folyoso
Előző jelenet szereplői
- alinda
- az-uj-lako
- nagymama
- orszemek
Folytatás
Részvétel
A műveletekhez regisztrálj vagy lépj be — a ponttáblán látod, miért jár pont.