Az égbolt jussa

A folyosón felcsattant a nehéz acélléptek zaja. Az Őrszem vörös vizorja vészjóslóan végigpásztázta a koszos fémfalakat, egyenesen János alakjára fókuszálva. János nem hátrált; ökölbe szorított kézzel, dühösen állta a közeledő gép tekintetét, elzárva a fülkébe vezető utat.
– Azonosító kód, munkás! – dörrente meg a szintetikus hang, a nehéz fegyverzet feszülten megmoccant.
Odabent Alinda reszkető ujjakkal nyomta helyére a feszültségszabályzót a rozsdás elosztódobozba. A rézérintkezők szikrázva simultak egymáshoz, majd a fülke haldokló jelzőfénye hirtelen stabil, halványsárga fénnyel gyúlt ki. Nem villogott többé, elrejtve a hálózati túlterhelést a külső mérők elől.
– Gyorsabban, kislányom – suttogta a nagymama, miközben a fémfalnak dőlve hallgatózott. Hangja fojtott volt a dühtől és a félelemtől. – Ha megtalálják nálunk a szabályzót, végünk. Pedig ez a mi jussunk. Nem az övék.
– Kiké? – kérdezte Alinda élesen, miközben visszacsavarozta a fedelet. – Azoké, akik odafent bitorolják a kolónia utolsó működő napelemeit?
– Mi vagyunk a napfény igazi örökösei, Alinda. A dédszüleid még látták a tiszta eget, mielőtt lezárták volna a zsilipet. Ne feledd ezt, bármit is diktál az Őrszemek napirendje – suttogta vissza az öregasszony, szemeiben az elfojtott dac tüzével.
Kint a folyosón János hangos szóváltásba keveredett az Őrszemmel, szándékosan provokálva a gépet, hogy elterelje a figyelmet a fülke hirtelen beállt, gyanús csendjéről. A feszültség kézzelfogható volt, ahogy a kolónia nehéz levegőjét megtöltötte a lázadás első, elfojtott szikrája.