Az ébredő örökség

– Erre tovább, a szellőzőaknák felé! – mutatott Gábor bácsi a csövek mögötti sötét mélyedésre. A fémfalakon át még hallatszott az Őrszemek nehéz lépteinek moraja, de a lakószektorban eluralkodó fojtott duruzsolás lassanként elnyomta a gépies parancsszavakat.
– Bántani fogják őket? – kérdezte Alinda halkan, miközben átpréselte magát a keskeny résen. Tekintete még egyszer visszatért a rácsok mögött derengő, sárgás melegségre. – Azokat, akik megálltak a fénynyalábban?
– Nem tehetik. Nem büntethetnek meg egy egész műszakot – felelte János, bár a hangjában halvány bizonytalanság bujkált. – A napfény jogát nem törölhetik el végleg. Valaha mindenki a Nap örököse volt, még mielőtt a kolónia rácsszerkezetbe zárt volna minket.
Gábor bácsi megrázta a fejét, és megállt egy korhadt gőzvezeték mellett.
– Vigyázz a szaddal, fiú. Az Őrszemek szerint a fény csak a felső szint kiváltsága. Ha megneszelik, hogy a csatornákon át lehoztuk a melegséget, a fél szektort leselejtezik.
Alinda összefonta a karját, ujjai a kopott, gépzsíros ruhájába mélyedtek. A szíve vadul vert, nemcsak a razzia félelmétől, hanem a Generátoregységben dolgozó L656 arcától. Ma reggel a műszakváltáskor a fiú először nézett rá nem sorszámozott gépként, hanem érző emberként.
– Nagymama azt mondta... a szerelem olyan, mint a napfény. Tiltott, mégis felmelegíti a csontokat – suttogta a lány. – Ha L656 is meglátja ezt a fényt... ő is megérti végre?
– Meg – nézett rá János gyengéden. – És ha egyszer megértik, többé nem a pedálok hajtják a szívüket.