A megtört csend

Gábor bácsi visszahúzta a nehéz reteszt az L-szektor belső átjárójánál. – Mozgás, mielőtt az automatika ránk zárja a zsilipet! – sziszegte, miközben a folyosó távoli végén felvonító sziréna éles hangja már visszhangzott a fémlemezeken.
János elengedte Alinda kezét, de a mozdulatban nem a távolodás, hanem a védelmező ösztön munkált. A lány megborzongott a szellőzőből kiáramló langyos levegőtől, amely most először nem a gépek olajszagát, hanem a felhevült kvarctükrök tiszta illatát hordozta. A szervizalagút résein keresztül ráláttak a lakókamrák sorára.
A műszakváltásra riadóztatott kolónialakók nem a megszokott gépies mozdulatokkal léptek ki a fülkékből. A falra vetülő meleg, aranyló fénypászmák láttán megtorpantak. Egy idős munkás felemelte kérges, gépzsíros tenyerét, s amikor a fény elhatolt a bőréig, ujjai megremegtek. Nem riadóként élte meg a változást; az elfojtott, évtizedes emlékek törtek felszínre benne.
– Látod? – suttogta János Alindának, miközben bereteszelték maguk mögött a titkos járat ajtaját. – Nem a pedálok hajtják a szívüket. A fény emlékezteti őket arra, mi hiányzott eddig.
A nehéz csizmák koppanása már a főfolyosón közeledett, de a szektorban ébredő emberek tekintetéből a félelem helyett valami ismeretlen, mélyről fakadó kíváncsiság sugárzott. A gépies engedelmesség repedezni kezdett.