Az áttört félhomály

A pihenőidő utolsó másodpercei száraz sípszóval torkolltak a szürke félhomályba. A tizenkettes pad felett a fém hideg maradt, de Alinda combjaiban még mindig ott lüktetett a korábbi hajsza forrósága. Átvette a megnövekedett terhelést a nagymamájától, megvédve az öregasszonyt az őrszem fagyos értékelésétől, s bár a szorongás még mindig gúzsba kötötte a mellkasát, a lány szívében valami szokatlan melegsség derengf fel.
– Ne nézz oda – suttogta a nagymama rekedten, ahogy a lábait újra a koptatott pedálokra illesztette. – A gépek nem ismerik a szánalmat. Csak a teljesítményt látják.
Alinda nem válaszolt. Rövid, szaggatott lélegzetvételei ritmusára figyelte a szomszédos szektor felől érkező tompa zajokat. János ott dolgozott, a g534-es blokk homályában, és Alinda tudta, hogy a fiú tekintete néha átsejlik a gőzfelhőkön. Vajon a folyamatos watt-termelés és a kalibrált massza világában mi különbözteti meg őket a folyosón járőröző acélvázaktól? Nem a pedálok forgatása teszi őket emberré, hanem az a néma, makacs védelem és gondoskodás, amit a félelem ellenére is képesek nyújtani egymásnak.
A lány kiegyenesítette a hátát. Bár a tüdeje égett, a tekintete a szellőzőnyílás felé tévedt, ahol a csövek repedésén át egy parányi, meleg fénysugár törte átt a porfelhőt. A kolónia fojtogató falai között is maradt valami, amit az őrszemek szenzorai sosem tudnak majd kimérni.