Amit nem lehet kimérni

A kopogás az éjszakai pihenő alatt sem tűnt el teljesen.
A csövek néha megnyikordultak a lehűlő fém miatt, de a háttérben továbbra is ott bujkált az a halk, szabálytalan ritmus. Három rövid. Két hosszú. Szünet. Aztán elölről.
Az emberek többsége úgy tett, mintha nem hallaná. Itt mindenki hamar megtanulta, hogy bizonyos dolgokat jobb nem észrevenni. Aki túl sokáig figyelte a falakat, azt előbb-utóbb a falak mögé vitték.
Én a fekhelyemen feküdtem, egyik karomat a fejem alá gyűrve, és a mennyezet rozsdafoltjait számoltam. Pontosan harminchét volt belőlük. Harmincnyolc, ha a szellőzőrács melletti barnás elszíneződést is beleszámítjuk, de az szerintem inkább szivárgás volt.
Alinda két fekhellyel arrébb ült.
Nem aludt.
A térdét a mellkasához húzta, és a szellőző sötét nyílását figyelte. A nagymamája már rég lehunyta a szemét, bár abban nem voltam biztos, hogy valóban alszik. Az öregeknek különös képességük volt mozdulatlanul hallgatózni.
– Hagyd abba – suttogtam.
Alinda felém fordult.
– Mit?
– A gondolkodást. Hallani, ahogy csikorog.
A szája sarka megrezdült.
Nem nevetett fel. Itt az emberek ritkán nevettek hangosan. A hangos öröm majdnem olyan gyanús volt, mint a sírás.
– Te mindig ilyen kedves vagy? – kérdezte.
– Nem. Csak amikor fáradt vagyok.
– Akkor nagyon fáradt lehetsz.
Elfordítottam a fejem, hogy ne lássa, majdnem elmosolyodtam.
Nem volt szükségem ilyen beszélgetésekre. A beszélgetés kötődést jelentett, a kötődés pedig zavart okozott. A Kolónia ezt legalább jól számolta ki. Ha az ember nem ragaszkodott senkihez, nem volt mivel zsarolni.
Csak éppen Alinda nem értette ezt.
Vagy nem akarta érteni.
Lecsúszott a fekhelyéről, és mezítláb odalépett mellém. A talpa alatt alig hallhatóan nyikordult a fémrács.
– Mit jelenthet a kopogás? – kérdezte.
– Azt, hogy valaki kopog.
– Ezt én is tudom.
– Akkor előrébb jársz, mint gondoltam.
Leült a fekhelyem szélére.
Azonnal felkönyököltem.
– Mit csinálsz?
– Ülök.
– A saját helyeden is tudsz ülni.
– Innen jobban hallom a csövet.
Ez nyilvánvaló hazugság volt. A szellőző pontosan ugyanakkora távolságra volt mindkettőnktől. Alinda azonban olyan komoly arccal mondta, hogy egy pillanatra majdnem elhittem neki.
A haja a homlokába hullott. A műszak pora még ott szürkéllett az arcán, az egyik orcáján pedig keskeny, sötét csík húzódott végig. Valószínűleg gépzsír volt.
Megemeltem a kezem, aztán gyorsan visszaejtettem magam mellé.
Nem volt okom letörölni.
Semmi közöm hozzá, hogy maszatos.
– Mi az? – kérdezte.
– Semmi.
– Úgy néztél rám, mintha valami baj lenne.
– Mindig van valami baj.
Alinda végighúzta a kézfejét az arcán, de csak jobban szétkente a foltot.
– Most már jobb?
– Sokkal rosszabb.
Erre tényleg elmosolyodott.
Nem úgy, ahogy a csarnokban néha mosolyogtak az emberek, amikor egy Őrszem közelében úgy kellett tenniük, mintha elégedettek lennének. Ez igazi volt. Kicsi, óvatos mosoly, mégis megváltoztatta az egész arcát.
Hirtelen kényelmetlenül éreztem magam.
Nem azért, mert közel ült. Hanem mert valami szokatlan történt bennem, valahol a mellkasom mögött. Mintha egy fogaskerék kihagyott volna egy ütemet, aztán a kelleténél gyorsabban próbálta volna behozni a lemaradást.
Alinda is megérezhetett valamit, mert lehajtotta a fejét.
– Hogy hívnak? – kérdezte.
A kérdés egyszerű volt, mégis összerezzentem tőle.
– Van számom.
– Nem azt kérdeztem.
– A szám biztonságosabb.
– Attól még biztos van neved.
A Kolóniában a személynevek használata nem volt teljesen tiltott, csak erősen korlátozott. Hivatalosan azért, mert az egységszámok gyorsították a munkaszervezést. Valójában azért, mert a név emlékeztetett rá, hogy az ember nem alkatrész.
– Márk – mondtam végül.
Olyan halkan ejtettem ki, hogy alig hallottam a saját hangomat.
Alinda rám nézett.
– Márk.
A nevem furcsán hangzott az ő szájából. Melegebben. Mintha nem is ugyanaz a szó lett volna, amelyet évekkel ezelőtt anyám mondott, mielőtt áthelyezték a felső szintekre.
– Ne ismételgesd – szóltam rá.
– Miért?
– Mert még elkopik.
– Szerintem a nevek nem kopnak el.
– Itt minden elkopik.
A mosolya halványabb lett.
Ezt nem akartam.
Megint jelentkezett az a kellemetlen szorítás a mellkasomban, ezért odanyúltam a polcomhoz, és elővettem a tartalék tápzselémet. Napok óta félretettem arra az esetre, ha valamelyik műszak tovább tartana a megengedettnél.
Alinda elé nyújtottam.
– Tessék.
– Ez a tiéd.
– Már nem kérem.
– Délután még azt mondtad, a tápzselé életben tart.
– Tévedtem. Valójában lassan megöl, csak közben nem érzed magad éhesnek.
Nem vette el.
– Holnap szükséged lesz rá.
– Neked jobban.
– Miért?
– Mert túl gyorsan tekersz.
– Te figyelsz engem?
A kérdése nem volt vádló. Inkább meglepett.
Azonnal félrenéztem.
– Mindenkit figyelek. Hasznos tudni, ki fog először összeesni.
– Értem.
A hangjából egyértelmű volt, hogy egyáltalán nem hisz nekem.
Végül elvette a csomagot, de nem bontotta ki. A két tenyere közé fogta, mintha valami értékes tárgy volna, pedig csak egy szürke, íztelen ragacs lapult benne.
– Köszönöm, Márk.
Megint kimondta a nevemet.
Ezúttal nem szóltam rá.
A folyosó végén ekkor felvillant a megfigyelőrendszer sárga fénye. Mindketten megmerevedtünk. A lencse lassan végigfordult a hálótermen, végigpásztázta az egymás mellett fekvő alakokat, aztán egy pillanatra megállt rajtunk.
Alinda túl közel ült hozzám.
A Kolónia szabályzata szerint a kijelölt pihenőidő alatt minden egységnek a saját fekhelyén kellett maradnia. A fiúk és lányok közötti személyes kötődést különösen veszélyesnek minősítették. Azt állították, az érzelmi kapcsolat csökkenti a teljesítményt, megzavarja az engedelmességet, és kiszámíthatatlan döntésekhez vezet.
Ebben valószínűleg igazuk volt.
Alinda mégsem mozdult.
Csak a keze remegett meg egy kicsit a tápzselé csomagján.
– Menj vissza – mondtam halkan.
A szeme elszomorodott.
– Zavarlak?
– Nem.
Túl gyorsan válaszoltam.
– Akkor miért küldesz el?
A sárga fény újra végigsöpört rajtunk.
– Mert figyelnek.
Alinda hátranézett a kamerára, majd újra felém fordult. Most már értette. Nem eltaszítani akartam, hanem megóvni.
Lassan felállt.
Mielőtt visszalépett volna a saját fekhelyéhez, az ujjai egy pillanatra hozzáértek a kézfejemhez.
Talán véletlen volt.
Talán nem.
A bőröm alatt úgy futott végig az érintés, mint amikor hosszú leállás után először indul meg az áram a vezetékben. Meleg volt, óvatos és szinte súlytalan.
Mégis nehezebbnek éreztem mindennél, amit egész nap hajtottunk.
Alinda visszafeküdt, de az arcát felém fordította.
– Jó éjszakát, Márk – suttogta.
– Nincs éjszaka – válaszoltam. – Csak csökkentett világítás.
– Akkor jó csökkentett világítást.
Most már nem tudtam elrejteni a mosolyomat.
– Neked is.
A megfigyelőlámpa kialudt.
A csövek mélyén újra felhangzott a kopogás.
Három rövid.
Két hosszú.
Ezúttal azonban nem számoltam tovább.
Alinda szeme lassan lecsukódott, a kezében még mindig ott szorította a nekem félretett tápzselét. Néztem, ahogy a légzése egyenletessé válik, és közben rájöttem valamire, amit semmilyen szabályzat, teljesítménytábla vagy energiaegyenlet nem tudott volna megmagyarázni.
A túlélés talán nem csak azt jelentette, hogy az ember másnap is képes tekerni.
Talán azt is, hogy marad valaki, akiért érdemes felébrednie.