A múlt íze

A mennyezetből halkan sziszegve ereszkedtek alá a táplálócsövek, mint valami élettelen, szürke indák. Alinda mohón kapta be a hideg műanyag csonkot; a sűrű, émelyítően édes massza azonnal elöntötte a torkát, visszahozva némi életet a végletekig kimerült izmaiba. A szintetikus kalóriák gyorsan felszívódtak, de a torkában lévő szárazságot és a lelkében tátongó űrt nem tudták orvosolni.

A nagymama alig nyúlt a saját adagjához. Remegő kézzel tolta el magától a csövet, egyenesen Alinda felé irányítva azt. „Idd meg ezt is, kicsim” – suttogta, miközben a szemeiben a régi korok fáradt melegsége csillogott. „Neked több energiára van szükséged. Az én belső motorom már amúgy is az utolsókat rúgja, de a tiédnek még bírnia kell a holnapi iramot.”

Alinda tiltakozni akart, de a nagymama leintette, és hogy elterelje a figyelmét a sajgó végtagjaikról, mesélni kezdett. Halk szavai színes képekké álltak össze a rideg fémfalak között: mesélt a fű illatáról egy zápor után, a fákról, amik maguktól nőttek a földből, és a gyümölcsökről, amiket nem csövekből szívtak, hanem a fák ágairól szakítottak le a harmincas években. Alinda lehunyta a szemét, és megpróbálta elképzelni az „alma” ízét, miközben a ragacsos, mesterséges masszát nyelte.

A Kolónia-7 hatalmas csarnokában ezer és ezer hasonló sorsú ember pihent a pedálok felett, némán rágva a túlélés zálogát. Ebben a fojtogató csendben azonban hirtelen furcsa, ritmikus kattogás futott végig a szellőzőrendszeren. Nem az Őrszemek léptei voltak; sokkal inkább egy szabálytalan, emberi kódnak tűnt, ami a szomszédos szektorok felől terjedt. Alinda felkapta a fejét, és a sötétbe meredt, megérezve, hogy talán nincsenek teljesen egyedül a lázadó gondolataikkal.