Az áthidaló kar

Alinda nem habozott tovább. Kilépett a csövek homályából, s két kezével megragadta a hideg, zsíros fémkart. A nagymama halkan felnyögött a földön, megrázva a fejét – tudta, hogy a kézi átterhelés szabotázsnak számított, ha a rendszer felügyelői észlelik az indokolatlan fogyasztást.
– Ne tedd, Alinda! – suttogta János, de már nem visszahúzni akarta a lányt, hanem mellé lépett. A válluk egymásnak feszült a szűk járatban. – Egyedül a te szervezeted nem bírja ki ezt a terhelést.
A kar vastag rugója ellenállt, a fém csikorgása végigvisszhangzott a szellőzők járatain. Alinda fogait összeszorítva húzta lefelé a kart, mire János is ráhelyezte a tenyerét. Az izmaik megfeszültek; az érintés melege és a közös fizikai erőfeszítés egyetlen kétségbeesett mozdulatban egyesült.
A bio-monitor vörös villogása hirtelen sárgára váltott. A generátoregység mélyről jövő, fémes búgással nyelte el a két fiatal testéből kiáramló többletenergiát. Alinda szédülve támaszkodott a falnak, ahogy az áramkör bezárult: a 14-es fülke számlálója újra megindult, mentesítve az elernyedt nagymamát a közvetlen megvonástól.
– Embernek lenni nem a számok kiszolgálását jelenti – mondta Alinda rekedten, miközben János szorosan fogta a csuklóját, hogy el ne essen. A távolból azonban már léptek ütemes robaja hallatszott: az Őrszemek észlelték a manuális beavatkozást.