A holt szektor árnyéka

A csizmák nehéz, csikorgó hangja ütemesen verte a betonfolyosót. Alinda nem hagyta, hogy János visszatartsa; kiszabadította a csuklóját a fiú szorításából, és a generátoregység füstös melegéből kirohant a szűk, félhomályos szervizfolyosóra. A fémrácsok alól áradó hűvös huzat egy pillanatra megtorpanásra késztette, de tudta, hogy a 14-es fülke áramkörének átirányítása azonnali nyomot hagyott a központi kijelzőkön.
János a lány után vetette magát, félrehajtva a mennyezetről lógó kábelnyalábokat. Mögötte a nagymama botladozva, elszoruló lélegzettel haladt, a fémfalak bordázatára támaszkodva. A hosszú évek pedálozásától megviselt ízületei alig bírták a tempót, mégis hajszolta a félelem. Ha az Őrszemek utolérik őket ebben a nyílt járatban, nemcsak a fejadag-megvonás, hanem a teljes elkülönítés vár rájuk.
A csőhálózat kanyarulatánál a falak mentén hosszú, nyúlós árnyak mozdultak. Az áramkimaradás miatti sárgás vészvilágítás torz képeket vetített a salakos betonra. Alinda megállt a vakvágányos elágazásnál; a levegő itt fémes, kénes szagú volt. János utolérte, és határozott mozdulattal magához húzta a lányt, miközben a nagymama az elágazás fémlemezének dőlt, elszürkült arccal.
– Ha továbbmegyünk az elfeledett járatok felé, oda már nem ér el a szondák közvetlen jeladója – suttogta János, miközben a folyosó végén feltűnt az Őrszemek pásztázó fényszóróinak hideg, fehér kúpja. A nagymama reszkető kézzel nyúlt Alinda felé; szemeiben a megadás és a dac keveréke égett. Nem az számított már, mi lesz az energiakvótával, hanem az, hogy a következő lépést még együtt tegyék meg.