Rozsdás jelzés

A fehér fénynyaláb már a betonívet súrolta, amikor János nem hátrafelé futott, hanem megragadta a falból kiálló rozsdás vízvezetéket. Három gyors, majd két nehéz ütéssel végigkopogta a fémet. A hang fémes csattanással terjedt szét a sötét járatban – nem pánikszerű zaj volt ez, hanem a régi szerviztechnikusok elhallgatott, tiltott jelzése.
– Mit csinálsz? – sziszegte Alinda. – Észrevesznek!
– Figyelj! – morogta János.
A válasz nem az Őrszemek lépteinek felgyorsulása volt, hanem egy mélyből jövő, csikorgó kattanás. A fal alsó szegmensében lévő, rég befalazottnak hitt szellőzőlemez kibillent a helyéről. A kolónia buzgó bürokráciája annak idején elfelejtette lehegeszteni a tartócsavarokat, mivel a hiányzó wattok utáni hajszában erre már nem jutott elegendő munkaóra.
– Be, gyorsan! – János szinte betuszkolta a nagymamát a szűk, szénszagú nyílásba, majd Alindát tolta maga előtt.
A rés a fal mögött egy keskeny, kábelekkel teli alagútba vezetett. Ahogy az Őrszemek fényszórója végigpásztázta a külső elágazást, a nehéz fémlemez visszahullott a helyére, épp csak egy ujjnyi rést hagyva. Odabent sötét volt és száraz, de a falra valaki durva szerszámmal egyetlen kézzel rajzolt napot kapart. A szimbólum alatt gúnyos felirat állt: „Itt nem kell pedálozni.”
– Ez... lázadás – suttogta Alinda, és reszkető ujjával megérintette a hideg karcolást. A félelem mögött hirtelen valami egészen új, veszélyes melegség gyúlt a mellkasában.