Az Árnyékfolyam

Alinda a szellőzőjárat nyirkos, fémízű sötétjében kúszott, minden mozdulatával a fagyos kamra szagát, az Őrszemek csoszogását próbálta elfelejteni. A levegő nehéz volt, ólmosan ült meg a tüdejében, mintha a kolónia minden elfojtott lélegzetét magába szívta volna. A fémes rácsok karcolták a bőrét, de a fizikai fájdalom eltörpült a lelkében dúló vihar mellett.
János neve, a G-534-es, egyre gyakrabban csengett a fülében. A túlterhelés, az a hirtelen, elemi erővel feltörő káosz, ami elterelte az Őrszemek figyelmét, a remény szikráját gyújtotta meg benne. De a remény árnyékában ott lapult a bizonytalanság. Mi lesz vele? Vajon a kolónia elnyeli, mint annyi más „hibás” rendszert? Vagy a rendszervész valami mélyebb változás előfutára lehet?
A szellőzőjárat egyre szűkebbé vált, majd hirtelen, egy elágazásnál kitágult, egy olyan csőrengetegbe vezetve, amiről nagymamája mesélt: az elfeledett járatok. Itt már nem volt rutin, csak a csend zúgása, és a tudat, hogy minden tévedés végzetes lehet. A 84-es-alany arca, az a reményteljes, mégis törékeny tekintet villant fel előtte. Őrá is gondolnia kellett, az átvitt emlékekre, amelyek most őrizetlenül várakoztak a fagyos kamrában, mint megőrzött magvak a dermedt földben.
„Hogy lesz az ember?” A kérdés, amely a kolónia létrejötte óta rezonált a falak között, most élesebben hangzott, mint valaha. Nemcsak az volt a tét, hogy Alinda túléli-e ezt az éjszakát, hanem az is, hogy a nagymama suttogásaiban élő, szabad, érző emberi lét valóban feltámadhat-e a bádogszívű gépvilág romjain. Ahogy továbbkúszott, egyre mélyebbre az árnyékfolyamba, a sárgaréz emlék fénye halványan ragyogott a zsebében, mint egy távoli csillag, ami még mindig mutatja az utat a jövő felé.