A Túlterhelés Dallama

Alinda a fagyos kamra sötét sarkában lapult, a sárgaréz gömb olyan súlyosan pihent a tenyerében, mintha az összes családi emlék, a nagymama régi történetei és apja elfeledett mosolya mind belepréselődött volna. A 84-es-alany monitorja még mindig lüktetett, mintha a kolónia elfojtott szívverése lenne, és Alinda már majdnem elhitte, hogy a történetek, amiket a berendezés magába szívott, talán valóban megteremtik azt az „embert”, amiről a nagymama olyan sokat suttogott. De a suttogások már nem segítettek.
Aztán hallotta. A jellegzetes, fémes csoszogást a folyosó felől, ami csakis az Őrszemek „lépteit” jelenthette. Mintha a kolónia bádogszívén keresztül dübörögtek volna a protokoll-őrök, akiknek a létezésük egyetlen célja a rend fenntartása volt – még ha az a rend a szürke unalom és az energiatermelés kényszere is volt. Alinda alig merte venni a levegőt, a fagyos gőz karcolta a tüdejét, de a félelem a torokszorítóbb volt.
Ahogy a kamra ajtaja egy sziszegő hang kíséretében, lassan kinyílt, két Őrszem fénytelen fémszeme pásztázta végig a teret. Rutin. Mindig rutin. Alinda szinte látta, ahogy a belső processzoraik kalkulálják a „potenciális veszély” tényezőjét, és megállapítják, hogy egy fagyos kamra általában csak fagyos. Az egyik már éppen a 84-es-alany felé indult volna, hogy elvégezze a napi ellenőrző pinget, ami az „emberi” adatok tisztaságát garantálta volna.
Ekkor történt. Egy éles, sivító hang hasított a levegőbe, mintha az egész kolónia villamoshálózata egyszerre köhögte volna fel a lelkét. A fények villództak, a monitorok megbolondultak, és a 84-es-alany is egy vad, piros fénnyel kezdett pulzálni. János, a szegény G-534-es, valahol az L-szektorban, nyilván túlteljesítette a napi energiakvótáját – már megint. A túlterhelés olyan volt, mint egy váratlan fesztivál a kolónia hálózatában, és az Őrszemek protokollja azonnal átkapcsolt „sürgősségi elterelésre”.
„L-szektor! Magas energiafelvétel!” – sziszegte az egyik Őrszem mechanikus hangon, és a másik már sarkon is fordult. Az „emberi” adatok tisztasága megvárhatja, ha az energiafolyamatok veszélyben forognak! Alinda egy pillanatra elmosolyodott a sötétben. A sors, vagy legalábbis János szerencsétlen túlterhelése, valami abszurd csavart vitt a monotonitásba. Ez volt a pillanat. Ahogy az Őrszemek fémes csoszogása elhalkult a folyosón, Alinda kivetette magát az árnyékból, és a szellőzőjárat rácsa felé vette az irányt. A családja története, a lázadás szikrája, és persze az, hogy „lesz-e ember”, most egy kicsit tovább lélegezhetett. Főleg, ha valaki nem rúgja rá az ajtót a szellőzőben.