Az áramkörön túl — új hang

Janos szaggatott légzése lassan elsimult, mellkasa egyenletes ritmusban emelkedett a nyirkos padlón. A rézkábel szigetelése átvette a testük melegét, miközben az áramló életerő pulzálása fokozatosan lecsendesedett. A szellőzőjáratok mélyéből éles, fémes búgással csapott le a műszakváltást jelző sziréna; a kolónia napirendje nem tűrt késlekedést, a falakban dohogó dinamók menetrendje könyörtelenül hajtotta az ott élőket.
Alinda óvatos mozdulattal lecsatlakoztatta a kábelt a csuklójáról. A csatlakozó helyén vörös, égésszerű nyom maradt a bőrén, de tekintete nem a sebre, hanem az új lakóra szegeződött. A férfi lassan felegyenesedett, visszahúzva a sérült vezetéket a zubbonya alá. Sötét szemeiben a korábbi dühös elutasítás helyét zavart értetlenség vette át; komoran bámult a saját, még remegő kézfejére.
– Miért tetted? – kérdezte Alinda halk, éles hangon, miközben Janos izzadt homlokát törölgette. – A szabályok szerint mindenki csak a saját energiájával gazdálkodhat. Aki megosztja, az veszíteni fog.
– A szabályok csak számokat látnak – sziszegte az új lakó dühösen, de a szavaiból hiányzott a korábbi ellenségesség. – Ha csak a pedálokat hajtjuk és a hálózatot etetjük, elfelejtjük, mi van a bőrünk alatt. Nem akarok úgy élni, mint egy kiégett akkumulátor.
Janos lassan kinyitotta a szemét. A tekintete még homályos volt, de erőtlenül megszorította Alinda ujjait. A fém- és feszültségmentes térben, a kolónia szigorú szorításában az elpazarolt energia kockázata jelentette az egyetlen dolgot, ami megkülönböztette őket a járatok gépalkatrészeitől.