A kényszerű szövetség — új hang

A sziréna másodszor is felüvöltött, megremegtetve a nyirkos betonfalakat. Nem volt idő a habozásra; a szektorok közötti zsilipkapuk perceken belül lezártak. Az új lakó nyers mozdulattal ragadta meg János erőtlen karját, és a vállára rántotta a férfit, mit sem törődve annak fájdalmas nyögésével.
– Hagyd, majd én! – csattant fel Alinda dühösen, de a jövevény durván ellökte a lány kezét.
– Maradj veszteg, kölyök! – sziszegte az új lakó éles, vágó hangon. – A légióban megtanultam, hogyan kell cipelni a tehermentesített dögöket. Ha itt maradunk, az Őrszemek mindhármunkból fémhulladékot csinálnak.
A szűk fülkébe érve a nagymama már az ajtóban várt rájuk. Ráncos keze remegett a dühtől és a félelemtől. Látva a lecsatlakoztatott kábelt és a sérült Jánost, azonnal Alindának támadt.
– Eszednél vagy?! – kiabált a lányra. – Megint kockára tetted a fejadagunkat! És kit hoztál a nyakunkra? Egy gyanús idegent!
Alinda szemeiből gyűlölet szikrázott, kihúzta magát a nagymama előtt.
– Hallgass végre! – vágott vissza metsző hangon. – A te ócska meséid a régi világról semmit sem érnek! János élni fog, még ha belepusztulsz is a rettegésedbe!
Az új lakó lerakta Jánost a vaságyra, majd fenyegetően a két nő közé lépett.
– Elég a sivalkodásból! – horkant fel. – Mostantól én mondom meg, mi a rend ebben a lyukban.