A dédanya emléke

Az új lakó határozott mozdulattal ráhajtotta a fémreteszt a fülke ajtajára. A nehéz, csikorgó hang után nyomasztó csend telepedett a szűk helyiségre, csupán János szaggatott, nehéz légzése hallatszott a homályban.
– Pofa be, mindkettőtöknek – sziszegte a jövevény, miközben fülelve az ajtó melleti réshez lapult. – A járőrök most mennek el a folyosón.
Alinda a sarokba húzódott. A kimerültségtől és a félelemtől remegett a térde. A nagymama lassan mellé ereszkedett a hideg betonra, és hűvös, ráncos kezét a lány vállára tette. A korábbi éles vita elcsitult; a szektorban szirénázó veszély felülírta a haragot.
– Apádat is egy ilyen műszakváltáskor emelték ki – suttogta a nagymama olyan halkan, hogy alig érte el Alinda fülét. – Anyádat pedig a dinamósoron érte az áramütés. Csak te maradtál nekem. Ezért féltem a bőrödet tőle és a saját ostobaságaidtól.
Alinda meglepődve nézett az idős nőre. A nagymama ritkán beszélt a szüleiről.
– Milyen volt a családunk… mielőtt idezártak minket? – kérdezte a lány fojtott hangon.
– A dédnagymamám még a kétezer-húszas években született – mormolta a nagymama, miközben a sötétbe révedt. – Sokat mesélt róla nekem, amikor még kicsi voltam. Azt mondta, akkor még szabadon jártak az emberek. Nem voltak számlálók, sem Őrszemek. Fák nőttek a földből, amik tavaszra virágot bontottak. Ők még tudták, mi az a család, nem csak egy közös cellát jelentett a szó. Ezt a vért hordozod, Alinda. Ezért vagy ennyire makacs.
János halkan felnyögött a vaságyon, és kinyújtotta feléjük a kezét. A folyosóról nehéz, fémes léptek visszhangoztak.