Az alázat határa

Kovács reszkető kézzel ütötte be a mulasztási kódot a falba süllyesztett konzolon. A rendszer éles, fémes sípolással válaszolt, ami még a közeli dinamók monoton zúgását is átmetszette. Az új lakó azonban meg sem rezdült a fenyegető hangra: csikorgó léptekkel lépett közelebb a szektorfelelőshöz, s felgyűrt ingujján jól látszottak a régi sivatagi égések nyomai.
– Nyomjad csak a gombot, bürokrata – mondta halkan, de a hangjában lévő elszántság lecsendesítette a környező folyosó moraját. – Láttam már összedőlni olyan városokat, amik százszor erősebbek voltak, mint ez a vasdoboz. Nem a hiányzó wattok fognak végezni veletek, hanem az, hogy elfelejtettétek, milyen embernek lenni.
János óvatosan megérintette Alinda vállát, terelve a lányt a generátorterem nyitott ajtaja felé. Marika már elfoglalta a helyét a harmadik pedálsoron, gépiesen hajtva a szerkezetet, mintha a mozgás óvná meg a büntetéstől. Alinda azonban megtorpant az acélkeretben. Ráébredt, hogy a félelem, ami Kovács arcán torzult el, s amit a nagymamája egy életen át leplezni próbált, ugyanabból a gyökérből fakad: a kolónia vak engedelmességéből.
– A nagymamád tudta, mikor kell megállni – suttogta János, miközben felült a szomszédos nyeregbe, s a lánc nehézkesen megmozdult alatta. – Nem a pedál hajtása tart életben minket, Alinda. Az csak a gépeknek kell. Mi azzal maradunk emberek, amit a hajtás mögött megmentünk magunkból.
Alinda lassan rálépett a hideg vaslemezre. L656 hiánya továbbra is fojtogatta, de az új lakó dacos jelenléte és János szavai új repedést ütöttek a kolónia szürke szigorán.