A sivatag árnyéka

A nehéz csizmák zaja végül elhalt a folyosó kanyarulatában. Alinda óvatosan kibújt a szűk résből, János és Marika pedig lépteit követve léptek ki a nyílt járatba. A levegő sűrű volt az ózontól és a fémportól, de a kolónia megszokott gépies morajlása gyorsan visszatért: a pedálok ütemes kattogása jelezte, hogy a műszaknak szigorúan haladnia kell tovább.
A szektor központi átjárójánál azonban szokatlan feszültség támadt. Kovács, a szektorfelelős megbízott, egy adatlapot szorongatva vitatkozott egy szikkadt, durva vonású férfival, aki magabiztosan támaszkodott a vasajtó keretének.
– Az előírás mindenkire vonatkozik, kilencvenkettes alany! – pattogott Kovács tehetetlenül, miközben a hangjában bujkáló félelem leplezhetetlen volt. – Nem térhetsz el a megállapított napi Watt-kvótától, a napirendet be kell tartani!
– Tartsd meg a számlálódat, szomszéd – nevetett fel gúnyosan az új lakó, s kihúzva magát végigmérte a gyülekezőket. – Éveket húztam le az idegen légióban a felszíni porban, mielőtt bezártak volna titeket ebbe a pléhdobozba. Nem fogok egy rozsdás pedálon izzadni csak azért, mert a hálózatotok képtelen tartani a feszültséget.
Alinda megtorpant a folyosó szélén. János halkan figyelmeztette, hogy haladniuk kell a generátorok felé, mielőtt az Őrszemek bejegyzik a késést, de a lány tekintete a tömeget pásztázta. L656-ot kereste. A fiút, akiről tegnap este annyit suttogott a nagymamájának a sötétben – az egyetlen embert, akinek a gondolata reményt adott neki ebben a zárt világban. Ám L656 sehol sem látszott, az új lakó lázító jelenléte pedig nyomasztó árnyékként telepedett a szektor törékeny rendjére.