A közös menedék — új hang

Nehéz, fémes léptek visszhangoztak a folyosó végén: az új lakó kísérete közeledett a szektor felőli ellenőrzőpontról. Marika egyetlen intésre eltűnt a gőzszelepek mögötti árnyékban, Alinda pedig nem tehetett mást, megragadta János-G534 kéreges csuklóját. Nem hagyhatta a nyílt átjáróban. Hirtelen mozdulattal behúzta a férfit a kábelek mögötti szűk, beugró fülkébe.
A falak hideg acélja szinte összeért a hátuk mögött, s a vak sötétben a két test óhatatlanul egymásnak feszült. A lány megrezsent a szokatlan fizikai közelségtől, de nem engedte el a férfi kezét. Ujjai reflexszerűen fonódtak János ujjaira – egy olyan gesztus volt ez, amit a kolónia szabályzata szigorúan tiltott és büntetett.
– Mesélt róla... – suttogta Alinda alig hallhatóan, miközben a léptek nesze átrobogott a szomszédos folyosón. – A nagymamám néha mesélt arról, amit még ő hallott az ő nagymamájától. A kétezer-húszas évekről... Amikor az emberek még nem a megtermelt Wattok alapján mérték egymást. Amikor megérinthették a másikat az utcán, a szabad ég alatt, anélkül hogy a hálózat kiszipolyozta volna a melegüket.
János nem válaszolt azonnal, de óvatosan megszorította a lány kézfejét. A szűk résben elakadó lélegzetük összefonódott; az elfojtott emlékek s a feltárt igazság súlya ebben a néhány másodpercben valódi, gyengéd kapoccsá formálódott közöttük, amit a kolónia szigorú napirendje sem tudott teljesen kiölni belőlük.