A saját ritmus

A lánc fémes kattanással feszült meg Alinda lába alatt. A dinamó hirtelen nehezebben fordult el, mintha a csapágyak is ellenállnának a kiszabott ütemnek. Kovács még mindig a konzol előtt állt, ujjai megdermedtek az izzó gombok felett, de a beütött mulasztási kód már elindította a visszaszámlálást a folyosói kijelzőn.
A sarokban gubbasztó öregember reszketve szorította magához a masszásdobozát. A falakon végigfutó piros vészjelzés fényében az arca hamuszürkének tűnt. „A szektorzárás… jönnek az Őrszemek” – nyögte ki akadozva, tekintetével a mennyezeti hangszórókat pásztázva. A félelem gőze szinte érezhető volt a szűk, meleg levegőben.
Az új lakó nem hátrált meg a villogó vörös fénytől sem. Oskolázott léptekkel odalépett Alinda pedálsora mellé, s megragadta a váz rozsdás acélcsövét. „Ne a gép ritmusát tapossátok!” – szólt ki élesen, hangja átütött a fémvázak vibrálásán. „A saját tüdőtök ütemét kövessétek. Ha hagyjátok, hogy a kapcsolótábla szabja meg a szívveréseteket, már régen meghaltatok.”
Alinda megrázta a fejét, s a fogát összeszorítva lassított a mozdulatán. János ránézett a szomszédos nyeregből, s egyszerre nyomták le a hajtókart. A generátor elégedetlenül felbúgott, a feszültségmérő mutatója megbillent, de a pedálok dacos eltolása nem a hálózatot szolgálta, hanem a saját akaratukat. Marika elképedve nézte őket a harmadik sorról, de az ő lába is megtorpant a megszokott gépies pörgésben.
Kovács ordítani próbált, de a torkára forrt a szó, amikor az új lakó tekintete rászegeződött. Nem lázadás volt ez fegyverekkel, hanem az eltiport méltóság első lehelete. A kolónia vasfalai között, ahol az embert évtizedek óta csak megtermelt wattokban mérték, a megállított ütem pillanatára újra kibontakozott valami, amit a bürokrácia nem tudott kóddal felülírni.