A zuhanás iránya

János nem teketóriázott; megragadta a rácsot, de ahelyett, hogy visszacsavarozta volna, egyszerűen belökte Alindát a tátongó, sötét nyílásba. A lány nem sikoltott fel, csak a körmeivel kapaszkodott a fémlemezbe, miközben a mélyből áramló forró levegő arcul csapta. A Nagymama dühösen, reszkető kézzel taszította utána Jánost, miközben a folyosó torkolatában már megjelent a vörös keresőfény pásztája.
– Menjetek! – sziszegte az öregasszony, és a saját testével takarta el a meglazított falrészt, fittyet hányva a közeledő acélléptek zajára. Tudta, hogy ha elkapják, belőle is csak újrahasznosított test-energia lesz a kolónia fűtőművében, de a makacssága erősebb volt a félelménél.
Alinda a sötét, csúszós csőben zuhant néhány métert, míg a válla egy elágazásnak nem ütközött. A por és a száraz meleg marta a torkát. János szorosan mögötte érkezett, zihálása betöltötte a szűk fémhengert. Fent, a fagyos lakókamrában fémes csattanás hallatszott, amit az Őrszem rideg, gépies hangja követett: az ellenőrzés megkezdődött.
A cső mélyén a lány dühösen törölte le az arcáról a kormot. Nincs visszaút. Ha a Nagymama nem tudja feltartóztatni őket, mindannyiuknak végük. De a járat, amelyen elindultak, nem lefelé, hanem oldalra tartott – a tiltott L-szektor irányába, ahol a hálózat túlterhelt vezetékei pulzáltak a sötétben.