A rács mögötti sötétség

Alinda lehasalt a nyirkos, hideg padlóra, feje szinte teljesen eltűnt a sávos árnyékú, tátongó nyílásban. A kiáramló langyos fuvallat megmozdította homlokába tapadó, deres hajtincseit. Ez a levegő nem a fenti folyosók fojtogató, száraz géptermi bűze volt; a mélyből a régi, felszíni elosztók jellegzetes, ózonos melege szivárgott fel hozzájuk.
– Ez a hármas gyűjtőcső – suttogta János, miközben a rács mellé térdelt, vigyázva, hogy ne csapjon zajt a bakancsa talpa. – Közvetlenül a fenti kollektoroktól hozza le a maradék hőt. Oda, ahová nekünk nincs belépőnk, csak a pedálok jutottak.
– A napfény örökösei – köpött a földre halkan a Nagymama, arca a sötétben is megfeszült a régi haragtól. – Így nevezték magukat azok a kiváltságosak, akik odafent maradtak a panelek mellett, amikor minket lezártak ide. Ők döntik el, ki kaphat fényt, nekünk meg csak a maradék, elhasznált gépzsírszagú bűz jut. De ez a cső mélyebbre megy, mint gondolnák.
Alinda nem hallgatta az öregek suttogását; benyúlt a sötét nyílásba, és óvatosan végigtapogatta a belső fémfalat. A felület nem volt sima. Valaki durva szerszámmal mély barázdákat karcolt a lemezbe: egy sugaras kört, ami nem a kolónia mérnöki sablonja volt, hanem a szabad égbolt egykori, tiltott szimbóluma.
– Valaki már járt itt lent – suttogta a lány, és feszülten Jánosra nézett. – Nem az Őrszemek voltak. Ez a járat meleg. Ha bemegyünk, talán eljuthatunk a fűtőcellákig.
János hirtelen megragadta a lány vállát, és határozottan visszahúzta a nyílástól. A folyosó végéről nehéz, ritmikus fémzaj szűrődött be: a nehéz léptek ritmusa és a falakon vörösen derengő optikák pásztázó fénye jelezte, hogy a járőr közeledik. Nem maradt idő a vitára; dönteniük kellett, hogy visszateszik a rácsot, vagy fejest ugranak a tiltott mélységbe.