A dac parazsa

Alinda vadul feszítette meg a rozsdás csavarhúzót a rács sarkában. A fém éles, sikoltó hanggal engedett, ami valósággal felrobbantotta a fagyos lakókamra csendjét.
– Halkabban, te meggondolatlan kölyök! – sziszegte a Nagymama, és durván Alinda karjára markolt. – Ha ránk hívod a járőröket, mindannyian a fegyelmi szektorban fagyunk meg!
– Akkor csináld te, ha ennyire félsz! – vágta vissza Alinda, és dühösen lerázta magáról az idős kezet. Csak azért is tovább feszegette a csavart, nem törődve a lebukás veszélyével.
János G534 ekkor szorosan mögéjük lépett. Nem Alindának segített; testével eltakarta a Nagymamát a folyosó felől beszűrődő, vészjósló fénycsíkok elől. Kezét óvatosan, oltalmazón az asszony fázó vállára tette.
– Hagyja, Teréz. Én figyelek. Magának nem szabadna ebben a fagyos huzatban állnia – mondta halkan, de feszülten.
A Nagymama azonnal megmerevedett, és bár dühösen lökte el magától a férfi kezét, mozdulatában ott volt a megtorpanás.
– Vedd le a kezed, G534! A kolónián nincs helye az efféle felesleges érzelgősségnek. A szabályzat szigorúan bünteti a személyes kötődést – suttogta ridegen, de a sötétben megremegő hangja és a férfi felé villanó tekintete elárulta: titokban mindennél jobban vágyott erre az emberi törődésre.
– Fejezzétek már be a vitát! – sziszegte Alinda dühösen, miközben a rács végre zörögve engedett a feszítésnek, és a mélyből langyos, gépzsírszagú levegő áramlott ki a fagyos kamrába.