A rozsdás családi ezüst

A nosztalgiahullám hamar elillant, amikor János nagylábujja végérvényesen érzéketlenné vált. Nagymama magasztos szavai a vadvirágok illatáról szépek voltak ugyan, de Alinda szerint a vadvirágoknak aligha volt olyan átható szaga, mint a szintetikus cipőtalpnak, ami a fűtetlen sarokban párolgott.
– Jó, nem vagyunk gépek – morogta János, miközben megpróbálta visszaimádkozni a vérkeringést a végtagjaiba. – De ha még tíz percig itt didergünk a dicső múlt emlékeivel, hamarosan mélyhűtött műalkotások leszünk a kolónia folyosóján. Kell valami kézzelfoghatóbb fűtés, mint a júliusi naplemente.
Nagymama dühösen horkantott egyet, de a zsebéből előhalászott egy rozsdás csavarhúzót. Ez volt a családi ezüstjük.
– A tizennégyes fülke mögött fut a generátoregység visszatérő ága – mutatott a fal mögötti sötét sávra a matróna. – Ha János nemcsak szorítani tudja a kezed, Alinda, hanem csavarni is, talán megcsapolhatjuk a meleg levegőt. Csak az Őrszemek meg ne hallják a kaparást.
Alinda dühösen kikapta a szerszámot az idős asszony kezéből. A dac hirtelen praktikus dühbe csapott át: ha már meg kell fagyniuk, legalább tegyék azt szabályszegés közben. János feszülten figyelte a folyosó felől szűrődő fémhangokat, miközben Alinda már a szellőzőrács csavarjait vette célba. Az emberré válás rögös útja jelenleg egy illegális fűtésbypass kiépítésével kezdődött.