A nyári szél visszhangja

Nagymama előredőlt a fagyos homályban, csontos kezével megkereste Alinda fázó ujjait, majd János csuklójára is rászorított. A sötét kamrában a falakból áradó jég hideg vasként nehezedett a vállukra, de az idős asszony szorítása meglepő erőt sugárzott.
– Volt idő, amikor a meleg nem kimért jutalom volt, hanem a földből áradt – suttogta, s hangja betöltötte a fülke feszült csendjét. – Júliusban, amikor a naplementék után a beton még órákig ontotta magából a hőt. Nem kellett pedálozni érte, nem mérte senki az életfunkciókat. Csak feküdtünk a fűben, és a szél hozta a vadvirágok illatát. Nem volt rács, sem őrszemek, csak a végtelen kék ég.
János dühösen fújtatott, foga koccanását próbálta leplezni. Az Őrszemek kinti, fémes léptei lassan távolodtak a folyosón, de a kollektív büntetés fagyos szele már fojtogatta őket.
– Ez csak mese, Nagymama – vágta rá Alinda, de a hangja elcsuklott a didergéstől és a haragtól. – Nekünk csak a szürke massza jutott meg a fémcsövek. A te emlékeid nem melegítik fel ezt a vasat.
– Dehogyisnem – makacskodott az asszony, és közelebb húzta őket magához, a testüket egyetlen, dacos csomóba fogva. – Az emlékezet az egyetlen áramkör, amit a hálózatuk nem tud lemeríteni. Ha elfelejtitek, milyen emberként, szabadon lélegezni, akkor már most gépek vagytok.
János megfeszült, a sötétben Alinda dermedt vállát szorította magához. A düh, ami eddig a tehetetlenségből táplálkozott, most valami keményebb, makacs elszántsággá rándult a mellkasában. Megértette: a túlélés nemcsak a fizikai testhőről szól, hanem arról a láthatatlan szikráról, amit a Nagymama szavai őriztek a fojtogató betonrengeteg mélyén.