A névtelenek suttogása

János a sötétben Alinda után kúszott, tenyere felrepedt a durva fémlemezeken. Nem a saját bőre fájt neki. Minden másodpercben, amikor a szellőzőből távozó forró levegő megcsapta az arcát, az otthagyott fülkére gondolt. Arra a makacs, törékeny asszonyra, aki most az Őrszemek előtt állt.
– Menj tovább, Alinda – suttogta rekedten, szinte lökve a lányt maga előtt. – Ne állj meg.
A lány zihált, a sötétben csak a mozgó árnyéka látszott. – De a nagymama… ott maradt. Mi lesz vele?
János torka elszorult. Évek óta hordta a titkot, amit a kolónia rideg szabályzata büntetett: a vonzódást, a törődést, ami nem a pedálok hajtásáról szólt. A Nagymama mindig eltolta magától, fittyet hányva a közeledésére, hivatkozva a fegyelemre és a megmaradás törvényeire. De János látta a szeme sarkában a melegséget, amikor az utolsó adag szintetikus levest is megosztotta vele. Most mégis magára hagyta őt a fémóriásokkal szemben.
– Erős. Mindig az volt – mondta János, de a hangja elárulta a rettegését. – Érted tette. Értünk.
A cső falán túl vészjósló, mély morajlás futott végig. Az L-szektor túlterhelt hálózata volt az, a lázadás szikráit rejtő folyosók sötétje. János megfogta Alinda vállát, jelezve, hogy a következő rácson át kell leereszkedniük. A szíve vadul vert, nemcsak a futástól, hanem a mardosó bűntudattól is, hogy életben maradt, miközben az egyetlen ember, akit szeretett, talán már csak test-energia volt a gépek kohójában.