A szűk járat mélyén

János a kezével tapogatta a rácsot, majd óvatosan, de határozottan Alindát tolta előre. A leereszkedés még a kúszásnál is nehezebbnek bizonyult. A lány megkapaszkodott a hideg, rücskös fémben, lába keresett fogást a semmiben. János közvetlenül mögötte ereszkedett, érezte Alinda remegését, és a saját szíve is dörömbölt a bordái alatt. A szellőzőcső mélyéből áramló, immár szinte fojtogató forróság azt jelezte, hogy közelednek valami hatalmas hőforráshoz, ami valószínűleg a kolónia energiaellátásának egyik ütőere lehetett. A Nagymama utolsó, elszánt tekintete égett János emlékezetében. Minden egyes fémlemezen, minden egyes nehéz lélegzetvételnél feltette magának a kérdést: mi az ára annak, hogy az ember megmaradjon embernek? Hogy megőrizze azt a belső lángot, amit a kolónia napirendje szüntelenül oltogatni igyekezett. A Nagymama feláldozta magát, hogy ők tovább élhessenek, hogy ez a láng ne aludjon ki végleg. Ez a gondolat hajszolta előre, táplálva a félelmét, de az elszántságát is.
A rács végre engedett, egy keskeny nyíláson keresztül lecsúsztak egy még szűkebb járatba. Alinda felköhögött, a száraz, porlasztott levegő marta a tüdejét. Előttük már hallatszott az L-szektor morajlása, de most már nem csupán mély, fenyegető zúgás volt, hanem egyfajta ritmikus csattogás, mintha valami hatalmas szerkezet egyenletesen dolgozna a mélyben. A falakon gyenge, pulzáló fény szűrődött át néha, narancssárga és kékes árnyalatokkal festve meg a sötétet.
– Mit csinálnak odalent? – suttogta Alinda, hangjában vegyült a fáradtság és a furcsa kíváncsiság. – Ez nem olyan, mint amit hallottunk.
János nem tudta a választ. Csak a bűntudat mardosta, amiért a Nagymama sorsa most kétségbeejtően bizonytalan. A kolónia szigorú rendszere nem ismert könyörületet, és a „test-energia” kifejezés valósággá válhatott. A gondolat, hogy az egyetlen ember, akit valaha igazán szeretett, feláldozta magát az Őrszemek prédájául, láncokat feszített a szívére. De Alinda, a törékeny, mégis makacs lány, most itt volt, mellette. Az ő életéért harcolt, és ez most az egyetlen támasza volt a sötétségben. Ahogy előre kúszott, érezte, hogy a forró levegő újra megcsapja, ezúttal már egyenesen a járat végéből. Valami várt rájuk az L-szektor mélyén, valami, ami talán a napfény örököseinek utolsó reménye, vagy épp a teljes pusztulásuk előszobája.
– Tovább – nyögte János, keze Alinda lábát kereste, hogy jelezze, nincs megállás. A „mi lesz vele” kérdése most már mindkettejükre vonatkozott.