A kék fonal nyoma

János tenyere megcsúszott a nyirkos fémlemezen, ahogy kibújt a szellőzőcső utolsó szűkületéből. Alinda szorosan követte, ruhája elakadt egy kiálló csavarfejben, de egy halk rántással kiszabadította magát. Egy sötét, elhagyatott karbantartó platformon találták magukat, magasan az L-szektor lüktető gépterme felett. Alattuk óriási dugattyúk végezték monoton munkájukat, sűrű, olajos gőzt pöfögve a nehéz levegőbe. A fémrácson átpillantva vöröses fényben úszó folyosókat láttak, ahol a kolónia munkásai kísértetként mozogtak a műszakváltás ütemére.
– Idelent sincsenek biztonságban – suttogta Alinda, miközben a korlátba kapaszkodva leste a mélységet. Hangja remegett a fáradtságtól. – Ha az Őrszemek átfésülik a felső járatokat, ide fognak lyukadni. Mi lesz velünk, János? Mi lesz a Nagymamával?
János nem válaszolt azonnal. Szeme a platform sarkába dobott, sárgás színű rongykupacra tévedt. Közelebb lépett, és a szíve kihagyott egy ütemet. Egy megfakult, kék fonallal hímzett gyapjúsál hevert ott, sárral és gépzsírral szennyezve. A Nagymama sálja volt. Az elterelő hadművelet nem tarthatott sokáig; az Őrszemek erre hurcolták el. A „test-energia” program kegyetlen hatékonysága hirtelen kézzelfogható közelségbe került. Ha a hálózat túlterhelt, minden inaktív elemet azonnal lebontanak és újrahasznosítanak.
– Nem állhatunk meg – szorította meg János a lány vállát, miközben zsebre dugta a sálat, hogy Alinda ne lássa meg. – Ha elkapnak, minket is a generátorokba csatolnak. Az L-szektor lakóövezete felé kell mennünk, ott elvegyülhetünk a tömegben.
A gantry végén egy rozsdás vaslétra vezetett lefelé, egyenesen a zúgó turbinák mögötti félhomályba. Amikor az első fokra léptek, a távolból felhangzott az Őrszemek jellegzetes, fémes szirénázása. Az üldözők közeledtek, és a menekülés útja egyre szűkebbé vált.