A zsilipen túl — új hang

A nehéz zsilipkar rozsdás fémje megcsikordult. Nagymama egy pillanatnyi habozás után elvette a szerszámot János olajos markából, és bár az arca még mindig a régi fegyelmet próbálta visszatükrözni, az ujjai óvatosan hozzáértek a férfi kézfejéhez. Ez a csöndes, tiltott gesztus többet ért minden kolóniai szabálynál.
– Akkor segíts, G534-es – mondta az öregasszony halkan, de a hangja már elveszítette a korábbi élét. – De ne várj köszönetet a normatívákban.
János bólintott, s egymás mellé állva feszültek neki az öreg vasváltónak. A szerkezet gurgulázó morgással engedett, s a zsilip nehéz ajtaja résnyire feltárult. A résen át a C-szektor elfeledett járatainak hűvös, száraz levegője áramlott be, ami egészen más volt, mint a pedáltermek nehéz, olajszagú párája. Alinda meglepődve szívta be a ritka levegőt; mintha a régi világ egy elveszett darabja lapult volna a sötétben.
– Siessetek, mielőtt a hálózati ingadozás felkelti az Őrszemek figyelmét! – lépett közelebb a 84-es alany, miközben feszülten leste a mögöttük hagyott reléházat.
Átléptek a küszöbön, s az ajtó tompa csattanással záródott be utánuk. A vak sötétben János apró fényszálat kapcsolgatott be a csuklójára szíjazott dobozból. A megvilágított csővezetékek közt Nagymama közelebb húzódott Alindához és Jánoshoz. A falak mentén régi, elfeledett emberi emlékek nyomai látszódtak – kaparások, nevek, apró jelzések a betonban. Itt, a zárt rendszeren kívül a megdermedt törvények lassan elvesztették érvényüket, s csak az maradt meg, ahogyan egymást segítve haladtak tovább.