A falba zárt döntés

János türelmesen vezette a kis csoportot a szűk, száraz csőjáratban. A csuklóján vibráló apró fénysugár sárgás kört rajzolt a málladozó betonfalra. Mögöttük a zsilip túloldalán elcsendesült a dinamók megszokott, gépies morajlása; itt a csendnek teljesen más, nehezebb súlya volt.
– Ez a szakasz 2050 óta le van zárva – suttogta a 84-es alany, miközben óvatosan megérintette a rozsdás vezetékeket. – A hálózat itt már nem merít energiát az emberekből. De étel és levegő-újrahasznosítás sincs.
Alinda megtorpant egy beugró előtt. A fénysugár felvillantotta a sziklafalba karcolott kusza sorokat: nevek, dátumok és egy apró, elmosódott rajz egy fáról, amit a lány eddig csak a Nagymama meséiből ismert. A kolónia szigorú rendjében nem léteztek nevek, csak azonosítók és teljesítmény-értékek.
– Az ember nem a pedálok ütemétől lesz ember, Alinda – lépett mellé Nagymama, megsimogatva a lány megdermedt vállát. Az öregasszony hangjából végleg eltűnt a szabályok mögé rejtett keménység. – Hanem attól, amit a tilalom ellenére is megőriz magában. A szüleid is látták ezt a falat, mielőtt a rendszer áthelyezte volna őket.
János megállt az elágazásnál, és visszanézett rájuk. A tekintetében olyan gyengédség és elszántság tükröződött, ami teljesen idegen volt a kolónia megszokott világától. A férfi nem a gépi logikát, hanem a saját választását követte – és ezzel megnyitotta előttük a valódi döntés útját.