A szellőzőakna fénysugara

János elfordította a rozsdás nyomókart a csőjárat végén lévő nehéz fémlemezen. A szerkezet csikordult egyet, majd a ki nyíló résen át nem a megszokott gépizom-szagú, fáradt levegő áradt be, hanem valami hűvös, tiszta áramlás. A 84-es alany megborzongott a szokatlan ingertől, de nem lépett hátra; a tekintetében a megdöbbenés szikrája gyúlt ki.
– Ez a felső szellőzőakna – mondta János halkan, miközben felsesegítette Alindát a meredek vaslépcső első fokára. – Nem a központi generátor táplálja a keringetést. Még azelőtt építették, hogy a kolónia teljes energiazárlatot vezetett volna be.
Alinda felnézett a függőleges járatba. Odakint, a sok száz méteres kürtő tetején nem a megszokott sárga visszajelző lámpák derengtek, hanem egy halvány, fehéres fénynyaláb törte áttörten a porréteget. Embernek lenni nem a teljesítményértékek és a pedálozási normák gépies betartását jelentette. Itt, a küszöbön állva megértette: a saját döntés joga emeli fel őket, az a szabad akarattal megtett lépés, amiért felelősséget vállalnak.
Nagymama megérintette a lány kezét, és rámosolygott. A szigorú vonások mögött most először látszott meg az a meleg remény, amit évtizedeken át elfojtott benne a rendszer. János gyengéden megfogta Alinda másik kezét, utat mutatva a meredek hágón felfelé. A kolónia szűk szabályai végleg elmaradtak mögöttük, ahogy elindultak a fénysugár felé.